Szarva van, de nem szarvas. Még csak nem is állat. Sőt ember és tárgy sem. Na, mi az? Nem mondom meg, inkább elmesélek (átmesélek) egy időszerű sztorit. Segítségül csak annyit, hogy cselekvés-irányban kellene „tapogatózni”.
A címbeli „ügy” a Demokrata Párt (DP) június 29-ei elnökségi ülésén domborodott ki, amikor Dragan Đilas, a párt alelnöke, Belgrád polgármestere erősen nehezményezte, hogy a szerb kormány 7,5 millió dollárt kénytelen elkülöníteni arra, hogy Vuk Jeremić – szeptembertől – egy éven keresztül az ENSZ Közgyűlés elnökeként tevékenykedjen. A Mirko Cvetković vezette leköszönő kormány a leköszönő külügyminiszter eme magánvállalkozására már 2,9 milliót el is különített az üresen kongó kincstárból, avagy a költségvetési tartalékalapból.
A sajtó érthetően azonnal magáévá tette az ínycsiklandó falatot, az igényesebbje a diplomaták átlagbevételei után is nyomozgatott picit és a New York-i ingatlanpiaci trendekbe is belekukkantott, mivel a kifogások sorában Jeremić leendő lakásának 15 000 dollárra rúgó havi bérlete is szerepelt, és a havi járandóságaként emlegetett 28 000 ezer dollárt is sokallták.
Jeremićet állítólag nagyon megviselte párttársa eme kirohanása és az azt követő sajtólejáratás. (A DP-n belüli belviszály boncolgatásától most eltekintek, mert annak holnapig nem lenne vége.) Szavai szerint nemcsak személyét és családját érte kár, hanem Szerbiát is, állítólag ugyanis ENSZ-béli diplomáciai missziónknál a napokban egyre másra érdeklődnek, vajon Szerbia visszalép-e a közgyűlés soros elnöklői teendőitől. Vuk azt is elárulta, hogy fizetése jóval alacsonyabb lesz az emlegetett 28 ezernél, de valamivel magasabb az Egyesült Államokban ténykedő szerb diplomatákénál. Ennek alapján fizetését mindenki kiszámolhatja, aki otthonosan mozog a többismeretlenes egyenletek világában – gondolta biztos hozzá. „Ha Szerbia hírnevét New Yorkban szeretnénk öregbíteni, annak ára van. Amennyiben a leendő kormány esetleg úgy véli, még sincs szükségünk ilyen gazdasági, kulturális és diplomáciai promócióra és diplomaták képzésére, úgy elfogadom döntését, ám ilyen alkalom csak százévenként adódik” – érvelt Jeremić.
Argumentációjának sajnálatosan két komoly szépséghibája van. Az egyik, hogy az ENSZ-közgyűlés elnöki székét Jeremić semmiképp sem használhatja Szerbia promoviálására, különösen kedvenc hittérítő missziója, a Koszovó-politika terjesztésére. Ez egy tisztán protokolláris poszt, alig igényel többet egy műsorvezető, avagy konferanszié feladatánál. Visszaélni vele nem szabad, szerencsére nem is igen lehet.
Az érvelés másik szépséghibája, hogy az elnöki széket magánkezdeményezésre, személyes karrierjét feltornázandó (dugába dőlt DP-alelnöki ambícióira gyógyírként) pályázta meg idén januárban, azok után, hogy Litvánia a 23 országot tömörítő kelet-európai csoport nevében ezt már tavaly júniusban megtette. Ifjú külügyérünk Moszkva sugallatára evezte be kis gumicsónakját a nemzetközi diplomácia mélyvizére, az oroszok ugyanis a terhes történelmi múlt miatt újabban igyekeznek keresztbe tenni a balti államnak. (Egyes litván politikusok szerint hazájukat a II. világégés után „annektálták” a Szovjetunióhoz, amivel bizonyos fokon egyenlőségjelet tesznek a náci megszállók és a későbbi államszövetség közé.) Jeremić tehát moszkvai zsinóron rángatva váratlanul Litvánia ENSZ-nagykövete, Dalius Čekuolis ellenjelöltjévé lépett elő... és okozott meglehetősen komoly felfordulást. Attól sem riadt vissza, hogy megzsarolja Litvániát, mondván, ha Čekuolis nem lép vissza, mindent meg fog tenni, hogy 2014-ben Litvániát ne válasszák az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagjává. A szerb külügyminiszter arra sem sajnálta az időt (és az adófizető polgárok pénzét), hogy ügyének támogatásért felkeresse Szingapúrt, Új-Zélandot, Chilet, Argentinát, Perut és Boliviát. Semmi új a Nap alatt – mondhatnánk korábbi, teljesen felesleges és kontraproduktív „ne ismerjétek el Koszovót!” célú afrikai körútjai fényében.
A pro- és kontra lobbizások eredményeként a világszervezet kelet-európai csoportján belül érthetően nem született (nem születhetett) konszenzus, így titkos szavazásra kellet vinni az elnökválasztást. (Legutóbb 1991-ben választottak így elnököt, amikor az ázsiai csoport nem tudott megegyezni.) A 193 tagállam képviselői közül végül 190 szavaztak; a 185 érvényes szavazat közül 99 a szerb külügyminisztert támogatta, 85 pedig Čekuolist.
Nosza volt idehaza nagy magömlés, egyesek olyképp kommentálták, hogy Jeremić megválasztása nem más, mint Szerbia sikere. „Ez Szerbia nagy győzelme és azon politikájának elismerése, amelyet az előző esztendőkben folytattunk” – nyilatkozta az akkor még újabb elnöki megbízatást remélő Boris Tadić.
Az a Tadić, aki öt évvel ezelőtt külügyminiszternek neveztette ki az addig tanácsadójaként kártékonykodó Jeremićet. Az a Tadić, aki szombaton váratlanul felbukkant a Dubrovnikban folyó Croatia Summiton és ott kezet fogott Hashim Thaçi koszovói kormányfővel. Egyesek azonnal történelminek nevezték ezt a kezelést, ám Boris – aki az értekezleten kvázi magánemberként vett részt – „helyesbített”, mondván, csupán illem diktálta „gesztus” volt. Hozzátette viszont, hogy Szerbiának részt kell vennie az ilyen és hasonló regionális találkozókon. Minő pálfordulás... hogy ne hivatkozzak a fenti „rejtélyes” címre, és ne hozzam azt szoros korrelációba a szájjal! Tavaly és az előző években rendszeresen az ellenkezőjét mondta és tette; tilos volt minden olyan regionális találkozón, diplomáciai fogadáson való részvétel, ahol Prishtina képviselője is jelen volt. Vagy csak arról lenne szó, hogy most – magánemberként – a változatosság kedvéért lehet egy árnyalattal normálisabb és őszintébb is?!
