Korántsem a legdemokratikusabbnak nevezhető törvények meghozásának idejét éli Oroszország. Éppen most került a Duma elé az a törvényjavaslat, amely korlátozni kívánja az internet szabadságát, s a kínai modellt követve meg kívánja határozni azoknak a nemkívánatos honlapoknak a listáját, amelyet az internetszolgáltatóknak szem előtt kell tartaniuk, magyarán ellehetetleníteniük ezekhez a felhasználó hozzáférését.
A vezető kormánypárt az internetes gyermekpornográfia, a kábítószer-élvezés és a fiatalok öngyilkosságát népszerűsítő honlapok megfékezésének szándékával magyarázza a lépést, külföldön azonban minderről egészen más jutott az emberek eszébe: vajon nem az ellenzéki nézetek megfékezésére törekszik egyre serényebben az államvezetés, nem az amúgy sem tündöklő sajtószabadság további rombolásának az egyik lépcsőfoka-e az új rendelet? Amíg az elemzők azon töprengenek, hogy pontosan mi is lehet az orosz hatóságok szándéka mindezzel, az igazságügyi minisztérium fáradságot nem ismerve gyűjti a letiltandó honlapok listáját, s az információk szerint talált is már legalább ezret az eddigiekben.
Egy kis ideig még Putyin és Medvegyev országában maradva, nem lehet nem megemlíteni azt a törvényt sem, amelyik a civil szervezetekhez való hozzáálláson változtatott egy nagyot. A jogszabály ugyanis megkülönböztetett helyzetbe állítja azokat a szervezeteket, amelyek kizárólag hazai forrásokból finanszírozzák a tevékenységüket, s azokat, amelyek külföldi támogatást is kapnak. Ez utóbbiak munkatársait, az imént említett oknál fogva, Oroszországban ezentúl külföldi ügynökként kezelik majd. Hiába tiltakozott az ellenzék jó része, s olyan rangos szervezetek is, mint a Human Rights Watch, a Duma alsóháza, nagy többséggel mégis megszavazta a javaslatot. Sokak szerint egy hatalmas visszalépést jelent ez a törvény az orosz demokrácia építésének útján.
Újságírói körökben nagyon sokan emlékeznek arra az időszakra, amikor a vörös-fekete koalíciónak nevezett kilencvenes évekbeli államvezetés kormánytagjaként Aleksandar Vučić, a Szerb Haladó Párt jelenlegi megbízott elnöke látta el a tájékoztatási miniszter kötelezettségeit Szerbiában. Egy olyan periódusa volt az a hazai sajtó történetének, amikor nem csupán nem volt szabad sok mindent megírni, hanem azért is hatalmas büntetés járt, ha az aktuális hatalomhoz tartozók köre utólag is bármilyen, az ország fennmaradására nézve „veszélyesnek” titulálható elemet talált egy-egy lap írásában. Márpedig nem egyszer találtak, s így meglehetősen gyorsan lehetetlenítették el azoknak a munkáját, akik megkíséreltek kissé szabadabb hangot megütni a sajtóban.
Elfeledkezve az eddig leírtakról, nem számít jelentéktelennek az, ami a legtekintélyesebb múlttal rendelkező szerb napilappal a minap, pontosabban egy éjszaka leforgása alatt történt. Kiderült, hogy a Politika egycsapásra más kézbe került át, az adásvételről semmit sem lehet tudni, csupán annyit, hogy bizonyos moszkvai East Media Group vette meg a részvények ötven százalékát. Van az úgy, hogy felröppen egy hír, nagy visszhangja lesz, majd kiderül, hogy voltaképp minden kibogozható, csak egy kis idő kell hozzá. Ez az eset nem egy ilyen hírre hasonlít. Elsősorban azért nem, mert a hír megjelenését követően sem látszanak kiderülni a részletek, maguk a házon belüliek sem tudnak semmi konkrétumot mondani, másodsorban pedig azért nem, mert a pártok rögtön egymásra kezdtek mutogatni bűnbakot keresve, mint például a választási cédulákat tartalmazó zsákok diadalittas bemutatásakor, s tudjuk, mikor fog pontosan kiderülni, kik álltak ennek az – akármelyik irányból is nézzük – csalásnak a hátterében. A Politika Részvénytársaság igazgatója tegnap magában a Politikában közölte, hogy semmit sem tud, s jó lenne, ha a Waz részvényeit felvásárló új tulajdonos mielőbb jelentkezne, mert tulaj nélkül nem sokáig dolgozhatnak, legalább aláírásokra szükségük lenne ehhez-ahhoz, ha másra most rögtön nem is. További aggodalomra ad okot, meg találgatásokhoz teret az, hogy a moszkvai cég hangzatos neve mögött, mint kiderült, szinte semmi sem áll. A cégnek sem hírneve, sem befolyása nincs Oroszországban, s 250 eurónak megfelelő alapítótőkével jegyezték be a moszkvai címre. Ez a cég adott a Politika feléért most 4,7 millió eurót. A „csoport” tulajdonosa Aleksandar Trbović, az igazgatója pedig bizonyos Uroš Stefanović. Joggal tehető fel ezen csekély adatok ismeretében a kérdés: független-e a hazai politikai köröktől a lap gyors és csendes eladása?
Az eddigiekben a Szerbiai Újságírók Egyesülete (UNS) reagált a leghevesebben az eladás hírére. Emlékeztettek azokra a híresztelésekre, melyek szerint egy a Demokrata Párthoz közel álló üzletember közvetítésével készült az államvezetés már hónapok óta a Politika „privatizálására”. Lehet, hogy a leköszönő kormánypárt igyekezett, amíg nem késő, bebiztosítani a maga számára a megfelelő bánásmódot? A választ kizárólag egy tárgyilagos hozzáállással rendelkező vizsgálat fedhetné fel. S történik mindez a kormányváltás időszakában, amikor az új kabinet tagjai és az új államfő Európáról beszélve gyakran Moszkva felé veszik az első irányt. Annak a kabinetnek a megalakulásakor, mely a kilencvenes évekbeli koalíció tagjait szedi újszerű, európainak mondott csokorba. Tőlük várjuk el, hogy objektív megközelítéssel felfedjék az esetleges politikai szálakat ebben az ügyben (is), s választ adjanak arra az egyszerű emberi érdeklődést megnyilvánító kérdésre: kik és miért siettek ennyire az adásvétellel? A furcsamód eladott Politikától pedig azt várjuk el, hogy tekintélyéhez híven példamutató sajtótermékként éljen tovább a Balkán és Moszkva által meghúzott koordinátákon egyensúlyozva.
