Michael Johnson a spéci, számára gyártott, egyenként 85 grammos, aranyozott futócipőben 200 méteren új világcsúcsot (19,32 mp) futott
Sorozatunkban lapunk korábbi és jelenlegi újságíróinak írásait közöljük: a közös bennük, hogy valamennyien tudósítottak egy vagy több olimpiáról, így arra kértük Nagy Gy. Józsefet, Árok Ferencet, Piszár Józsefet, Kubát Jánost, Szántó Zoltánt, Gáspár Mihályt, Gimpel Tibort és Csordás Árpádot, hogy emlékeikben idézzék fel azt a pillanatot, azt az eseményt, azt a napot, azt a hetet, amelyik szerintük még így, ennyi év távlatából is érdekes lehet az olvasóknak.
ATLANTA – 1996
Atlanta, az 1996-os nyári olimpia játékok színhelye kapcsán a címbeli, Ray Charles előadásában világszámmá vált dal csendül fel fülemben. Részben azért, mert azóta is sajnálom, hogy a több mint háromhetes, éjt nappallá tevő gürizés miatt Ray koncertjére sem jutott időm, és – számos más nagy név mellett – Santana fellépését is ki kellett hagynom. Pedig valamennyit a központban tartották, a sajtóközpontnak otthont adó üvegpalota tőszomszédságában… alig 30 kilométernyire a város déli peremén fekvő szálláshelyemtől, ahol lazább napokon akár 3-4 órára is sikerült párnára hajtanom a fejem. Mert bizony 23 órás munkanapom is akadt.
Holott már munkagyorsító műszaki csodákat is vittem; egy – alig félmázsás – laptopot és a hozzá csatlakoztatható modemet, amelynek 2400 bit/másodperces (nem elírás!!!) átviteli sebessége folytán egy DOS-alapú szövegszerkesztőben írt háromflekknyi szöveget szédületes gyorsasággal, 5-6 perc alatt sikerült elküldenem… azon ritka esetekben, amikor közben nem szakadt meg a vonal. Ha akkortájt lett volna digitális fényképezőgép, és netalán fotókat is készítek, azok átküldése biztos napokat vett volna igénybe.
A címötlet másik oka, hogy Atlanta Georgia fővárosa… a Coca-Cola, az AT&T, a UPS, a Delta Air Lines és nem utolsósorban a CNN székhelye. Végül is a mérleg nyelvét, amiért a ’96-os rendezés jogát nem Toronto kapta meg, sőt Athén sem – holott a modern kori olimpiai játékok 100 éves évfordulója kapcsán Athén lett volna a „logikus” választás –, a komoly lobbizás mellett e néhány „cégecske” üzleti érdeke jelentette. Ez rá is nyomta bélyegét e XXVI. ötkarikásra, ami – azóta, hogy a fürdővízzel együtt a csecsemőt (a coubertin-i eszmét) is kilöttyintették az ablakon – sajnálatos, de megmásíthatatlan.
Az első, magánbefektetők által finanszírozott olimpia a sok „leg” ellenére (197 ország 10318 sportolója vett részt, a világ legforgalmasabbjának számító Hartsfield-Jackson repülőtérnek naponta több mint 250ezer utasa volt…) pénzügyi és szentimentális síkon is alulteljesített. Az olimpiai parkban robbant csőbomba (egy halott, száztizenegy sérült) úgymond csak rontott a különben sem lélekemelő összképen. Hogy mi volt e centenáriumi megaviadal baja? Röviden talán az, hogy a nem amerikaiak számára minden tekintetben ízléstelenül és tolakodóan amerikai volt.
Ennek ellenére csöppet sem zavart, hogy Michael Johnson spéci, számára gyártott, egyenként 85 grammos, aranyozott futócipőben lépett fel, s a 400 méteres síkfutáson jegyzett fölényes diadala után 200-on – amelynek elődöntőjében megdöntötte Pietro Mennea 17 éves csúcsát – 19,32 másodperces rekordot ért el. Nem dobni való emlék aztán a tartántól akkor búcsúzó Carl Lewisszal való találkozás sem, amit csak extrán fűszerezett annak ténye, hogy 35 évesen kilencedik olimpiai aranyát (negyedik távolugróaranyát) szerezte meg. De ott volt mondjuk Andre Agassi is, akinek sikerült begyűjteni a Golden Slamet (a négy Grand Slam + az olimpia tornagyőzelem), amivel előtte csak későbbi felesége, Steffi Graf büszkélkedhetett.
Apropó Agassi! Képzeljék el a helyzetet, amikor Agassi, Pete Sampras, Jim Courier, Lindsay Davenport, Mary Joe Fernández, Gigi Fernández, Chanda Rubin, továbbá kapitányként Tom Gullikson és a legendás Billie Jean King ül egyazon asztalnál, és bármelyikük szabadon faggatható. Nos, egy ilyen, sportújságírói álomnak is beillő alkalmat sikerült veszni hagynom az amerikai teniszcsapat sajtóértekezletén. Szándékos volt. Akkor ott egyszerűen nem ők érdekeltek. Meghibbantam volna?! Nyilván.
Amikor elérkezett az újságírói kérdések ideje, annak rendje-módja szerint bemutatkoztam, majd illedelmesen exkuzáltam magam, amiért rövidesen számukra ismeretlen nyelvre váltok… aztán magyarul folytattam, a közöttük ülő, akkor már amerikai színekben versenyző Szeles Mónikához intézve szavaim. Némi tanácstalanságról árulkodó mormogást leszámítva nem történt semmi. Mónikát sok éve nem láttam, legutóbb talán itt, a Magyar Szó olvasótermében csevegtünk némicskét, ahová – mivel apja, Károly akkoriban még karikaturistánk volt – olykor-olykor házi feladatát vonult be megcsinálni. Jó volt hát a pocsolyán túlon újra találkozni. Sebtiben egy magántalálkát is megbeszéltünk… majd kint, a Stone Mountain (+32km) pályáin, amikor edzése lesz.
Ott aztán Karcsival és Esztivel is egymásba borultunk. Szinte többet faggattak engem a „mi újság otthon”-nal, mint én őket. Karcsi már túlesett a gyomorműtéten. Jó bőrben és hangulatban volt. És változatlanul egy nyúzott trikóban és egy 5 dolláros szandálban. Sehogyan sem tudta megszokni, hogy milliomos. Akkor sem, később sem.
Ami még tartósan bevésődött. Még jóval indulás előtt egy nap rögeszmeszerű furcsa „ötletem” támadt. Álom volt vagy vízió, már nem emlékszem, csak arra, hogy lényege az volt; valahol útközben összefutok majd Ron Zwerverrel, a holland röplabdacsapat kiválóságával. Hogy miért épp vele, és egyáltalán minek?!? Talány volt és maradt. Nos, az amszterdami repülőtéren, ahol az atlantai járatra vártam – minő ómen!? – feltűnt a holland válogatott színe-java. Csak éppen Ront nem láttam sehol. Csapattársától, Guido Görtzentől meg is kérdeztem, Ron itt van-e, utazik-e. „Itt cselleng valahol” – közölte.
A 747-es fedélzetén aztán majd leesett az állam, amikor a mellettem lévő székbe éppen Zwerver huppant bele. Amikor sikerült kissé felocsúdnom ámulatomból, maradéktalanul elő is adtam neki e számomra meghökkentő „egybeesés” történetét, aztán – mivel beszélgetésünk egy része érthetően interjúvá „fajult” – félig viccesen ő is egy sejtésének adott hangot, mondván, őszintén reméli, megnyerik ezt az olimpiai tornát. És lőn; a barcelonai ötkarikáson szerzett ezüstöt aranyra váltották.
Holnap: Sydney – 2000 – Árok Ferenc írása arról, milyen az, mikor a szomszédságban olimpia zajlik, amelyiken nézőként ő is részt vehetett
