Kevés az annyira meghatározó jellemű és könnyen felismerhető politikus a szerbiai politikai színtéren, mint amilyen Aleksandar Vučić. A másfél évtizeden keresztül radikális, négy éve pedig haladó politikus egyaránt ellenszenves akkor is, amikor a kétségtelenül kivételes retorikai képességeit csillogtatva, lekezelő modorban és erélyes hangnemben érvelve gyakran csúsztat vagy valótlanságokat állít, és akkor is, amikor emberszerető és hazafias kliséktől túlcsorduló pátoszba ringatja el önmagát és hallgatóit.
Közel két évtizedes politikai pályája idén nyáron érte el eddigi csúcsát. Először is Tomislav Nikolić államfővé választásával a Szerb Haladó Párt elnökhelyettesi pozíciójából megbízott elnökké lépett elő, majd a szocialistákkal és a régiósokkal közösen megalakított kormányban Ivica Dačić kormányfő első alelnökének és védelmi miniszternek választották meg, tegnap pedig az államelnök a Nemzetbiztonsági Tanács titkárává nevezte ki.
A nemzetvédő, nacionalista múltú énjét meglehetősen sikeresen lehámozva magáról, ma már Európa-barát köntösben tetszeleg, arról próbálva meggyőzni bennünket, hogy illusztris koalíciós partnereikkel együtt bevezetik az országot az Európai Unióba. Meggyőző kiállásának köszönhetően, aki nem ismeri politikai múltját, könnyen elhiszi szavait, aki azonban egy kicsit is emlékszik korábbi megnyilatkozásaira, a legártatlanabb helyzetben is kétkedve fogadja állításait. Nem véletlenül. Néhány évvel ezelőtt a parlamentben rabruhát lengetve fenyegette meg Mlađan Dinkićet, hogy amint hatalomra kerülnek, mint legnagyobb tolvajt, rács mögé csukják. Ezzel ellentétben a szóban forgó személy ma egyik koalíciós partnere. A másik pedig a jelenlegi kormányfő, Ivica Dačić, akiről Vučić tavaly még azt mondta, hogy „megrögzött hazudozó”, és „még a magasságos se tudná őt rákényszeríteni arra, hogy koalícióra lépjen vele”. A magasságos helyett megtette valami más: a hatalomvágy.
Kevés itt a hely, hogy Vučić valamennyi arra érdemesült múltbéli tettét és megnyilvánulását felidézzem, ezért a teljesség igénye nélkül megpróbálok a legfontosabbakra és legérdekesebbekre összpontosítani. Kezdjük a legelején.
Aleksandar Vučić 1970. március 5-én született Belgrádban. A Belgrádi Egyetem Jogi Karán szerzett oklevelet. 1993-ban lépett be a Szerb Radikális Pártba, és még abban az évben képviselővé választották a Szerbiai Képviselőházba. Két évvel később a párt főtitkára lesz. Ezt a tisztséget több mint egy évtizeden keresztül töltötte be.
1998–2000 között tájékoztatási miniszter volt Mirko Marjanović szocialistákat, radikálisokat és jugoszláv baloldaliakat tömörítő „nemzeti egységkormányában”. Mostanság mindenképpen örvendetesen hangzik Vučić azon bejelentése, hogy az új kormány szavatolni fogja az utóbbi években csorbát szenvedett sajtószabadságot, múltja azonban nem sok bizalommal tölt el ezen a téren. Első miniszteri megbízatása a hírhedt tájékoztatási törvényről marad emlékezetes, amely drákói pénzbírságokat vetett ki azon újságírókra, akik tájékoztatása nem illett be a törvény által meghatározott keretek közé. Ezen ún. „független újságírók” ellen, különféle „államellenes” tevékenységre hivatkozva, gyakorlatilag bárki vádat emelhetett, melyek alapján a szabálysértési bíróságok kötelesek voltak 24 órán belül döntést hozni. Az ellenzéki és külföldi tiltakozások hasztalannak bizonyultak, a törvény alapján 24 millió dináros bírságokat szabtak ki újságírók és sajtóorgánumok ellen. A tájékoztatási minisztérium ideiglenesen megtiltotta többek között a Danas, az Indeks Rádió, a Dnevni Telegraf és a Naša Borba tevékenységét. Ebben az időszakban gyilkolták meg Slavko Ćuruvija újságírót, a Dnevni Telegraf tulajdonosát, akit az állami lapok nem sokkal korábban nemzetárulással vádoltak meg. Az elkövető kilétére a mai napig nem derült fény. Vučić az adott időszakban rajta szerepelt azon a nyilvános listán, amely azoknak a személyeknek a nevét tartalmazta, akiknek tilos a belépés az EU-ba.
A 2000-es évek első felében két botrány is fűződik a nevéhez. 2002 márciusában extraprofit címen 48 500 euró értékű adót szabtak ki rá száz négyzetméteresnél nagyobb lakása miatt. A kormány által 1998-ban neki odaítélt lakást később állítólag piaci áron alul vásárolta meg. 2004 júliusában a Telekom kikapcsolta a telefonját a kifizetetlen számlák miatt. Tizenöt hónapra szóló tartozása 150 758 dinárt tett ki. Vučić gyorsan törlesztette adósságát, késlekedésének okát pedig a parlamenti „alacsony fizetéssel” magyarázta.
Számomra emlékezetes maradt 2007. szeptember 11-ei parlamenti felszólalása, amikor többek között azt mondta, hogy „a szabadkai és a vajdasági magyarok a magyar állam által kiadott személyi igazolványokkal utazhatnak Magyarország területére, nincs szükségük útlevélre”. Az igazság az, hogy az adott időben nemcsak hogy útlevélre, hanem az összes többi szerbiai állampolgárhoz hasonlóan még vízumra is szükségünk volt, ha az anyaországba kívántunk utazni. A szabadkai főkonzulátus előtt nap mint nap hosszú sorokban kígyóztak a Magyarországra utazni vágyók – zömében vajdasági magyarok.
A Szerbiai Képviselőház üléseinek figyelmes kísérői az elmúlt szűk két évtizedben számtalan esetben lehettek szemtanúi Vučić kreativitásának. Dörgedelmes szónoklatait olykor sajátos politikai performance-okkal fejelte meg. Így például 2007 októberében oly módon fejezte ki nemtetszését a „terror” ellen, amellyel a hatalom viszonyul a hágai nemzetközi törvényszék által vádolt személyekhez, hogy egy „Biztos ház Ratko Mladićnak” felirattal lépett a szószékhez. Emlékszünk, egy másik – még radikális – akciója során „Ratko Mladić sugárút” feliratú plakátokat ragasztgatott Belgrádban. Ennek ellenére Mladić tavalyi letartóztatásakor sem ő, sem – immár haladó – párttársai jóformán meg sem nyikkantak a „nemzeti hős” kiadatása miatt.
Amikor 2008 szeptemberében összetűzésre került sor az SZRP első két embere – Vojislav Šešelj és Tomislav Nikolić – között, Vučić benyújtotta lemondását párton belüli tisztségeire, és bejelentette, hogy ideiglenesen visszavonul a politikai életből. Már október elején közölte, hogy csatlakozik a Szerb Haladó Párt megalapításához, amelynek alakuló ülésén a párt elnökhelyettesévé választották.
A radikálisból haladóvá avanzsáló metamorfózisa közben tett rövid politikai szünetet európai bortúrára használta ki. Bejárta a legismertebb olaszországi és franciaországi borvidékeket. Magánemberként ugyanis lelkes borrajongó. Saját borpincészettel rendelkezik, és azt vallja, „aki bort iszik, rossz ember nem lehet”. A borral ellentétben, elmondása szerint, sohasem próbálta ki „sem a cigarettát”, „sem a füvet, tablettákat vagy egyéb más ilyen csodaszereket”, és egész életében mindössze fél csésze kávét fogyasztott el.
Szabad idejében legszívesebben Ennio Morricone és Jean-Michel Jarre zenéjét hallgatja, kedvenc filmje pedig a Keresztapa-trilógia, állítólag minden legendás beszólást tud idézni a műből. Remélhetőleg a Mario Puzo és Francis Ford Coppola-klasszikus ismerete segít majd neki a korrupció és a bűnözés elleni harccal megbízott kormányfő-helyettesi feladatkör ellátásában.
Beszél angolul. Nős, egy fiú és egy lánygyermek édesapja.
