Horváth József nagyapja és édesapja is kádár volt (Fotó: Nagy Magdolna)
Nem hiányszakma, hanem kiveszőben levő kézművesség a kádár- és a bognárszakma. Egyik hordókat gyárt, a másik szekereket – teszem hozzá azonnal, mert biztos vagyok benne, hogy sokan nem tudják bizonyosan, mi fán terem az egyik vagy a másik. Nos, nem a fán teremnek, hanem élő mesterségek, még akkor is, ha alig-alig találkozni velük széles e vidéken.
A boroshordóknak egyre nagyobb a keletje
Szenttamáson dolgozik tartományunk egyetlen kádárja, Horváth Józsefnek hívják. Bognárból több van, a szenttamási Horváth Nándoron kívül Óbecsén és Magyarkanizsán 1-1, Csúrogon pedig kettő is tevékenykedik. A két szenttamási Horváth nem rokon, csupán falubeliek. Nevükön kívül azonban több közös vonásuk van. Például mindketten folytatják elődeik útját, mindkettőjük nagyapja volt az, aki kitaposta az ösvényt, és átadta fiának, majd unokájának a megélhetést nyújtó tevékenységet. Mindkét Horváth tehát a harmadik nemzedék a családi vállalkozásban. Mindketten azt szeretnék, ha egyszer átvenné tőlük valamely családtag a szakmát. Ez természetes kívánság, ám kérdés, mennyire reális.
– Ami a bognárságot illeti, mi rég nem a hagyományos bognármunkával foglalkozunk, bár a bognár/kolar cégtábla ezt hirdeti. Azt csináljuk, amit el tudunk adni, amiből meg lehet élni – mondja Nándor, a bognár. – Huszonnégy éve vagyok a szakmában, ennyi év alatt igazi bognármunkát alig végeztem. A kezdeti években hámfát még csak csináltam, de azóta se rendelt senki. Kocsirudat kétévente egyet ha kérnek, lőcsöt húsz év után idén csináltam először, azt is udvari díszkocsira egy kátyi embernek. Létrákat, szerszámnyeleket tudunk manapság leginkább értékesíteni, nyárfából vágjuk az épületanyagot. Alkalmazkodunk a követelményekhez. Azelőtt apám, öregapám ilyesmit nem csinált, ők még végezhették a bognármunkát. Nagyapa főleg kézi szerszámokat használt: kézi gyalu, keresztvágó, kézifűrész, esztergapadja volt neki, és főleg szekeret, tragacsot készített, télire pedig nagy szánkókat csinált. Apám favillákat, más szerszámokat, bőgőt (nagy gereblye, nem hangszer) gyártott, a parasztszekérről áttért a speditőrkocsikra, szolgáltatásként pedig fát is vágott. Apám kezdte el vásárolni a gépeket, és gyártani a létrákat az egyszerűektől kezdve a padláslétrákig, amit én folytatok. Különféle szerszámnyelekre is szükség van, amit piacozva tudunk leginkább értékesíteni. Az újvidéki Nejlonpiac mellett a temerini, topolyai vásáron rendszeresen jelen vagyunk. Sok helyen ismernek bennünket, keresik az árunkat, de a kifizetődőségről minden kiderül, ha azt mondom: három éve nem változott a nyelek ára, akkor is 250 dinárt kértünk érte, mint most.
Más a helyzet a kádárszakmában. Igaz, csak egy művelője maradt Vajdaságban, mégis a hordók, a kipróbált és mindennél egészségesebb faáru iránt újra megvan a kereslet. Horváth József szinte ugyanúgy gyártja a különféle hordókat, mint nagyapja, aki idestova száz éve, 1919-ben nyitotta meg üzletét. A minőségi káposztás-, boros- vagy pálinkás hordók értéke újra megnőtt, és vannak olyanok, akik meg tudják fizetni.
– A műanyag rontott bele leginkább a kádárszakmába. Szinte mindent kiszorított. Lassanként aztán az emberek rájöttek, hogy a fa az mégiscsak fa, sokkal egészségesebb a savanyú káposzta, ha fahordóban érlelik, a bor vagy a pálinka ugyancsak akkor kapja meg igazi zamatát, ha úgy két évig fahordóban tárolják. A tehetősebbek tehát áldoznak is a minőségre. Az én portékám ugyanis 3000 dinárnál kezdődik, így sokan csak sóvárogva nézik a fakészítményeket. Ezt az árut sajnos nem lehet olcsóbban előállítani. Évekbe telik, mire kiszárad a fa – mondja József –, addig pedig áll a pénz benne. Az értékesítés sem egyszerű. A piacozásról leszoktam, mert nemigen boldogultam. Az emberek nemigen vásárolnak értékesebb árut a piacon. Három üzletben: Palicson, Zomborban és Ürögön értékesítem a portékát. A boroshordók iránt nőtt meg kifejezetten a kereslet az utóbbi években, hiszen a borászat népszerűsége is felfelé ível Vajdaságban, ez magával vonta, hogy a hordóalakú palacktartókat is mind jobban viszik – mesélte, miközben termékeit, műhelyét bemutatta.
Mint már leszögeztük, sok hasonlóság van a két mesterember között. Ritkaságszámba menő szakmájukat kész tényként elfogadták, és nem bánták meg, hogy ezt választották. Mégiscsak megélnek belőle.
– Nem is tévedtem sokat, mert megértem a hatvan évet, és gyarapodtunk is valamennyit. Ebbe a szakmába úgy érdemes belefogni, ha az ember kész arra, hogy nagyobb mennyiségű pénzt belefektet, és évekig vár, amíg az megtérül. A fa már csak ilyen. Aki minőséget akar produkálni, annak türelmesnek kell lennie. És ez az, ami hiányzik a mai emberekből, a türelem. A gyors haszonszerzésre hajtanak, türelmetlenek, és már csak ez is eltántorítja őket attól, hogy ezzel vagy ehhez hasonló szakmával foglalkozzanak – mondja a kádármester. Nándor is meggyőződésből vallja, hogy a mai körülmények között az lehet sikeres a kisvállalkozók között, akinek alapja van, akinek már az elődei megteremtették a feltételeket a munkára. – Akinek idegen az egész, annak bizony könnyen beletörhet a bicskája a próbálkozásba. Sajnos több ilyen esetet láttam. Csak alapra lehet építeni.
