(Fotó: Sztojánovity Lívia)
Nem mondhatnám, hogy életem meghatározó pillanata, de mindenképpen érdekes élmény volt első kupeckodásom az ócskavassal. Igaz, inkább csak szemlélő voltam, amikor a család egykori autóját, mely ma már rozsdás vasdarabok kupaca, elvittük a fatelepre. Amíg a mérleg mellett álldogáltam, s a kis bódéban feljegyezték a megpakolt autó súlyát, meg felírták édesapám adatait, felfedeztem az ablakra kirakott árjegyzéket, s tanulmányozni kezdtem.
A bádog kilója 17, a vasé 22 dinár – ez lehet a mi árfolyamunk, gondoltam –, 23 dinár az első osztályú vas, de az alumínium már verte a kilónkénti 60 dinárt. Tekintetem végigfutott a számokon, és megakadt a 300 dináron. Első osztályú rézért fizetnek ennyit. Ejha, így már megéri a fémet gyűjteni! Mi itt felpakoltuk az autót, s óvatoskodva hajtottunk végig a városon, de ha csupán öt kilónyi rézzel érkeztünk volna, bizony most többet kapnánk érte...
De legalább a mi vasunk nem volt lopott áru, nem szereltünk le jelzőtáblákat, nem lovasítottunk meg harangot, kazánt, sem darabokat a vasúti sínből, nem másztunk fel a templom tetejére a tetőt fedő rézlapokért, nem volt nálunk más házáról leszerelt csatorna, kábelekből nyert fémszál, de még egy árva utcai esővízcsatorna-rács sem. Legális, házi ócskavas, melyhez az ember nyugodt szívvel adja meg a nevét, adatait. Ezért nem is aggódtam, amikor befutott a rendőrség. Sajnáltam, hogy már túl voltunk a mérésen, lepakoláson, s nem figyelhettem meg, mi történik a továbbiakban, már ha egyáltalán történt bármi is. Hiszen bizonyára az összelopott fémet nem ide hozzák, vagy ha igen, az nincs szem előtt. Aki ezzel „keresi a kenyerét”, az pontosan tudja, hol adhat túl az árun. Oda nem kell név, nem kell magyarázkodni, honnan van, ott a fémárfolyam is jóval előnyösebb, és mindkét fél jól jár. Nem is csoda, hogy ilyen mértékben elszaporodtak a fémtolvajok. Nincs, aki gátat szabna ennek. Sőt nemrégiben még a fatelepet is kirabolták, amelyik felvásárolja a fémet. Annyira elképedtem, hogy fejcsóválva s hitetlenkedve elnevettem magam. Ilyen nincs, és mégis van.
Mindig megmosolyogtat, amikor az utcáról beszűrődő kántálást hallom: gvoožđee, gvoožđee, kupujemo staro gvoožđee... Lassan végighalad a lovaskocsi az utcán, a kocsin néhány rozsdás fémtárgy. Lomtalanító akciók alatt sok házból előkerül az ócskavas, s a fémkupecek már jönnek is az ember elé, segítenek tolni a talicskát, vagy cipekedni, meg sem engedik, hogy a nagy konténerben landoljon a számukra értékes fém, rögvest a kocsijukra kerül. Senki sem bánja, vigyék, adják el, etessék meg a családot.
Az utóbbi időben azonban Szabadkán egyre többször találkozom élénk szalaggal átkötött faágakkal, melyek az esővízlefolyó aknájából meredeznek felém az út széléről. Sorban tűnnek el a rácsok, a tátongó lyukra csak az ágak figyelmeztetnek. Nappal még látja is őket az ember, sötétben már kevésbé feltűnőek. De a Vízművek képtelen pótolni az ellopott fémrácsokat, horribilis pénzbe kerülne a hiányzó talán több százat újra felszerelni, miközben a tolvajok 22-23 dináros áron adnak túl rajta, talán még annyiért sem. Nemcsak a vállalatot lopják meg, hanem minket polgárokat is, akiknek a pénzén a vállalat megvásárolja a rácsokat. Emellett életveszélyes is. Aki biciklivel hajt bele az aknába, jó esetben csak kisebb horzsolásokat összeszedve lerepül a nyeregből, de akár kezét-lábát is törheti, az autónak meg kitörhet a kereke, sőt akár baleset okozója is lehet a fedetlen akna. Felháborító, amit művelnek, de ami előtt teljesen értetlenül állok, az az, hogy érdekes módon soha senkit nem érnek tetten, sosincs tanú, bizonyíték, egyszer sem esik meg, hogy igazoltatnák a tetteseket, akik az utcán tevékenykednek nagyban, sosem kukkantanak be az autójukba, és azok a fránya rácsok nem és nem bukkannak fel sehol. Mintha fantom járná a várost, aki láthatatlan, megfoghatatlan, leleplezhetetlen, s létezését egyedül az esővízlefolyó-rácsok hiánya bizonyítaná. Mert itt valakik ügyes fantom módjára pofátlanul garázdálkodnak, mi pedig összeszorított szájjal konstatáljuk, innen is eltűnt, onnan is eltűnt, majd új emléktáblát készíttetünk rézből, pótolunk néhány rácsot, jelzőtáblát, kerítést, ereszcsatornát, valakik újra kiöntetik a harangot, s új síneket raknak le.
Mi, polgárok tehetetlenek vagyunk, de szemmel láthatóan a rendőrség is tehetetlen, még ha időnként be is néznek a fémfelvásárlókhoz. Márpedig mondjon akárki akármit, én tőlük várom azt, hogy megteremtsék a biztonságomat, hogy akár este kilenc óra után is egyedül sétálhassak haza mindenféle félelem nélkül, hogy ne aggódjak, amikor édesanyám a temetőbe megy, ne izguljak azon, ott vár-e még a kerékpárom, ahol hagytam, s ne kelljen behúzódnom az út széléről majdnem a közepére, ha lefolyó kerül az utamba, s szeretnék már arról hallani a hírekben, hogy a fantomok eltűntek az éjszakából, és újra élhető városban lakom, ahol a rend és béke uralkodik.
