(Fotó: Dávid Csilla illusztrációja)
Bár azt mondja Tompa Mihály a gólyának – ha nem is igazán hozzá szól –, hogy „neked két hazát adott végzeted”, a vándormadaraknak talán mégis csak egy hazájuk van: ott, ahol fészket raknak, utódaikat nevelgetik, ahol néhány ezer kilométernyi távolságból visszatérve is felismerik tél múltával akár csupán maroknyi fészküket. Mintha tudnák, s nem ösztöneik terelgetnék őket hol délre, hol északra, hogy élelem vagy utódok híján egyaránt pusztulásra vannak ítélve.
Miközben madaraink lassacskán készülődnek, hogy néhány hét múlva délre szárnyaljanak, szabadon, országhatárt nem ismerve, addig az emberek – ők is szinte rajokban – észak és nyugat felé veszik az irányt, ám rájuk mifelénk még a határátkelés gyötrelmei is várnak. Nyári szabadságuk leteltével igyekeznek vissza, nem „született”, hanem választott hazájukba, amelyről hajdanán még azt hitték, ideiglenes, esetleg néhány esztendőre szolgál otthonul számukra, hogy utána, kiheverve az itthoni szegénységet, tehetős polgárként térjenek haza. Mondhatjuk, ugyanolyan céllal keltek útra, mint a madarak: élelemért, kenyérért, vagy inkább minél több kenyérért. És sok évtized múltán lettek ők is vándormadarak, nem ideiglenes munkavállalók, hanem ideiglenesen hazalátogatók – ünnepek idején. Vajon mi csábítja vagy kényszeríti legalább egy-egy hétre haza őket? A találkozás vágya a rokonokkal? Az évek múlásával illúzióvá szelídülő hit, hogy egyszer úgyis végleg hazatérnek? A honvágy, amin talán ilyen módon túl lehet lépni, le lehet küzdeni egyik látogatástól a másikig? Vagy ez a szorongató boldogtalan, olykor gyötrő érzés már kihalóban van az emberi lélekből? Esetleg csak sokan szégyenlősen titkolják, bevallani nem merik, mert gyengeségüket vélnék föltárni? Hiszen manapság azt a vállalkozót süvegelik meg igazán, aki a világ bármely részén föltalálja magát, magyarán: sok pénzt tud keresni; nem azt, aki nagy tudással, mégis kemény és becsületes munkával szülőföldjén igyekszik boldogulni. Már-már nem is létezik hazai siker, hiszen nap mint nap azt sulykolja a nézőbe a televízió, hogy csak a külföldi karrier az érték, az ottani (gyakran szégyenletes) mércék az igaziak, szinte elvágyódást keltve az idegen világ felé, és kimondatlanul is provinciává degradálva a hazát.
Talán igazán a röghöz kötött, a „faluja határát” is ritkán elhagyó emberre telepszik rá legkönnyebben a honvágy: már a röpke nyaralás elején megkezdi a „visszaszámlálást”, míg az „örökös vándorok” könnyebben elhessegetik a szorongató érzést.
Érzelgősen bús dalok sokasága zeng a hazavágyásról, olyan korok nótái, amikor a távozás még valóban örökre inkább új országot, mintsem hazát jelentett: idegen nyelvvel, vidékkel, ételekkel, idegen szokásokkal. Mert ahhoz, hogy útra kelhessen, gyakran fel kellett számolnia otthonát, és eleve elszállt a visszatérés esélye, akkor is, ha az ígéret földjén elmaradt a vágyak beteljesülése. A (több hetes vagy hónapos) postafordultával érkezett otthoni levél jelentette a megváltást, vagy legalább a lelki megnyugvást legalább rövid időre. A legújabb kor és a technikai fejlődés viszont új lehetőségeket kínál még a honvágy legyőzésére is: a modern közlekedés, a viszonylag olcsó repülőutak összezsugorították a távolságot, közel hozták a kitágult világot. De még ennél is jobban a számítógép, ami képben-szóban jóformán ingyenes kapcsolattartást nyújt itthon maradottak és elköltözöttek számára. Már „csak” az érintés hiányzik. Meg persze a por, az utca kövei, a szomszéd köszönése, egy kézfogás, szavak, harangszó és vonatfütty, minden, ami „amott” másmilyen. Vagy nincs is.
A honvágy – még ha akadnak is, akik az országhatárt átlépve megcsókolják az anyaföldet – nem is igazán országhoz kötődik, sőt talán az sem biztos, hogy térbeli, hanem időbeli kategória. Hiszen hazavágyni visszatérést is jelent a gyermek- és ifjúkorba, képek, hangok, illatok csalogatnak, olyasmi, amit magunk sem igazán jegyzünk az értékek között, de amiért a szülő idegenből hazavágyik, s indul is, ha csak teheti, hogy azután a már „kint” született gyermeke érezze nemsokára: számára idegen ez a hely, ami a szülőknek örömet és megnyugvást nyújt. És akkor is hív, vonz, csábít a múlt és az elhagyott vidék, ha az önként vagy kényszerből választott új haza gazdagon jutalmaz, anyagiakban legalábbis.
Majd amikor örömteli készülődés után végre elindul s hazatér az utas, rádöbbenhet, hogy olykor csaló is lehet a honvágy, becsapja őt, hiszen itthon sem a régiek már az utca kövei, új a szomszéd is, másként szól a harang. Talán emiatt lettek örökös vándormadarak azok, akik már régen új hazát választottak, és lesznek azzá azok is, akik mostanság készülnek megtapasztalni a honvágyat.
Úgy hiszem, hogy nincsenek fölösleges, szükségtelen, haszontalan érzések és érzelmek: szeretet, szerelem, csalódás, harag, félelem, irigység – mind-mind része életünknek, miként a honvágynak is bizonyosan megvan a feladata. Talán figyelmeztet: ne add egykönnyen föl hovatartozásod, ne hagyd el a közösséged, rokonaidat, barátaidat, szülőfölded! Mert jogod, sőt akár kötelességed járni-kelni a világban, de visszatérni is, mert alighanem itt van dolgod. Vagy legalább emlékezz, hogy honnan indultál.
