Lassan oda jutunk, hogy nem múlik el egy hét az nélkül, hogy Velimir Ilić építésügyi és városfejlesztési miniszter ne rukkoljon elő egy újabb, kolosszális ötlettel. Ígérgetései immár súrolják a fantasztikum határát, elképzeléseiből pedig a tájékozatlanok akár arra is következtethetnek, hogy kizárólag ő egyedül dönt minden kérdésben, lett légyen az útépítés, pénzügyi kérdés, vagy bankrendszer. Az ilyenekre szokták a zentai Alvégben mondani: azt hiszi, ha ő és a penész nem volna, nem lenne ami megegye a kenyeret.
Néhány nappal ezelőtt azonban a saját reszortjának fellendítését szorgalmazva azt találta ki, hogy Szerbiának is szüksége van egy fejlesztési bankra, amelynek eszközeiből támogatni kellene az építőipart. A honi kőművesek, ácsok és vasszerelők ugyanis negyed századdal ezelőtt a külföldi piacon 2–3,5 milliárd dollárt kerestek meg évente, ma ez az összeg nem éri el a tizedét sem. Holott az említett, tehát a nyolcvanas években a török építők csak kínkeservesen voltak képesek összegyűjteni 2-3 millió dollárt, ma pedig ilyen jellegű éves bevételük eléri a 28 milliárdot.
A szerbiai építőiparral azonban az a gond, hogy egy megveszekedett vasa sincs forgótőkére, másrészt pedig két évtizedre visszamenőleg nem tud felmutatni egy úgynevezett referenciamunkát. Vagyis olyan általa történt kivitelezést, amelyre hivatkozhatna, amikor nemzetközi pályázaton vesz részt.
Az utóbbinak meglehetősen kézenfekvő oka van. A hazai piacon csak igen kis beruházások történnek, amelyek értéküknél fogva, legalábbis a nemzetközi megmérettetésben, alig érnek fel egy ház aláfalazásával.
Talán ennél is nagyobb gond a forgóeszköz hiánya. Ilić szerint elsősorban ezért volna szükség egy teljesen állami kézben levő fejlesztési bankra, amely pénzt, szükség esetén pedig garanciát biztosítana az építők egy-egy vállalkozásához.
Talán mondani sem kell, hogy a miniszter azonnal elő is rukkolt egy „korszakalkotó” ötlettel. Szerinte a Postatakarék erre a célra több szempontból is a legalkalmasabb. Az állami tulajdonban levő Telekomhoz tartozik, a pénzintézetek között neki van a legtöbb ügyfele, valamint hatalmas pénzforgalmat bonyolít le. Szerinte csupán át kellene nevezni fejlesztési banknak és minden probléma meg volna oldva!
Ugyanakkor kötelezni kellene az erősebb közvállalatokat, hogy pénzüket ebben és ne a külföldi bankokban tartsák. Ugyanez vonatkozik a Telekomra is, aki nem hajlandó a saját bankjában letétbe helyezni a fölös pénzét, hanem azt külföldre viszi, ahol évente 2 százalék kamatot kap, ugyanakkor az ország, lehet, hogy éppen abból a pénzből felvett hitelek után 10-18 százalékos kamatot fizet.
Elvileg sok logika van a miniszter álláspontjában, de úgy tűnik, hogy a kollégái sem értenek vele egyet. Könnyen megeshet, hogy tanultak Vajdaság esetéből, ahol a csőd küszöbén álló Metals bankot 10 milliárd dinár közpénzzel feltőkésítette, majd Tartományi Fejlesztési Banknak nevezte a tartományi kormány, de ennek a pénznek kétharmada gyakorlatilag el is veszett, hiszen több, mint 6,5 milliárd dinár behajthatatlan kinnlevőségét kénytelen volt egyszerűen leírni.
Az elmondottakon túl a miniszter vehemenciája még egy gyanút ébreszt. Azt ugyan kezdjük megszokni, hogy fedezetlen ígéreteket tesz, ami olybá vehető, mint a nagyvonalú világfi, aki folyamatosan üres zsebből fizet, de a Postatakarék feletti rendelkezés jogát ilyen formában teljesen a kormányra bízni nem biztos, hogy egészséges megoldás. Ugyanez a miniszter, valamint Mrkonjić nevű „padtársa” már a Szerbiai Nemzeti Bank devizatartalékaira is szemet vetett.
Ha mind a két pénzeszsákot a parlament a telhetetlen kormány alá rendelné, félő, hogy belátható időn belül üres és gyűrött papírzacskóvá válna.
S akkor nem maradna se pénz, se posztó.
