Arról, mekkora az emberek tűrőképessége már többször meggyőződhettünk mi, akik itt élünk Szerbiában. A májusi választások nem úgy alakultak, ahogyan azt az eddigi hatalom számította, éppen ezért sokan nehezen váltak meg azoktól a kényelmes, puha bársonyos fotelektől, amelyek biztonságot, jólétet biztosítottak számukra és követőik számára.
Az újvidéki hatalmi pártharcok kezdenek a végkifejlet felé sodródni, minden jel arra mutat, hogy új városi vezetősége lesz a székvárosiaknak, de az emberek szempontjából nem is ez a lényeg. Szerintem az emberek zöme a választásokra is csak azért ment ki, mert már szokásává vált, mintsem abban a reményben, hogy valami jobbra fordulhatna ebben a városban, országban. Ezt a sok érvénytelen szavazat csak megerősíti. Ebből kifolyólag nem hiszem, hogy sokan idegeskednének azon, ami most történik Újvidéken, megszokták, itt semmi sem lephet meg bennünket.
Szomorú, milyen könnyen eljátszadoznak a polgárok szavazataival az atyafiak, hiszen csak pár hónap múlott el a választások óta, és a legtöbb voksot elnyerő pártok lába alatt már inog a talaj. Hiába szavaztak a polgárok egyes politikai pártokra, azok képviselőire, elvekre vagy programokra, ebben az országban minden megvehető és kiforgatható, így a képviselői mandátumok is. Az újvidéki képviselő-testületben új csoportosulások alakultak, egyesek kiléptek, mások beléptek vagy átléptek, az újvidéki politikai színtér teljesen átrajzolódott mára ahhoz képest, amilyen volt a választások előtt, és amire a polgárok szavaztak.
Nyilvánvaló, hogy a többpártrendszer Szerbiában befuccsolt, de ez nem most történt, hanem jóval előbb. A szavazók elbizonytalanodása már akkor látható volt, amikor Đinđić halála után a legnagyobb európai irányultságú pártot megosztották, vagy mondhatnánk úgy is, hogy „megtisztították”. A Demokrata Párt európai beállítottságú embereit a háttérbe szorították, emlékszem még, amikor Tadić pártvezérré választása után győzedelmesen hátba veregette Živkovićot (aki Đinđić halála után vette át a párt vezetését), majd pár hétre rá egy stúdiós beszélgetésben már a Szerb Radikális Párt vezetőjével, Nikolićtyal fogott kezet, mindezt a nemzeti összefogás érdekében. A Tadić által hirdetett nemzeti konszenzus ezzel megteremtődött, a tabuk megszűntek az ország politikai színterén, megkezdődhetett a nemzeti érdek, a múltban elkövetett bűnök és az ország céljainak a ködösítése, összemosása. Beérett a sokak által várt gyümölcs, Szerbiában mindenki elfogadható politikai partnernek számított, aki a nemzeti egységet híresztelte.
A hatalom megszilárdítása érdekében az alattvalóknak, támogatóknak jól fizetett munkát kellett biztosítani, amit az állami szektor túlduzzasztásával el is értek. Újvidéken teljesen természetesnek vélték például, hogy egy közvállalatban a takarítónők fizetése többszöröse a székvárosban tevékenykedő újságírókénál, de rengeteg hasonló példát tudnék felsorolni. Szépen éltek, amíg tartott, csak azt nem látták, mennyire irreális az a világ, amelyet megteremtettek maguknak.
A polgárok ebből csakis azt a következtetést vonhatták le, hogy nagyjából minden párt ugyanazt mondja, a reformok folyamatos háttérbe szorításával pedig nem akadt olyan politikai erő, amely kilógott volna a sorból, magyarán, ha valaki más elképzelésekre, teszem azt, egy európai értékeket hangoztató programra szerette volna leadni voksát, nem tehette, hiszen a „nemzeti összefogás” átitatta a politikai színteret. Éppen ezért sokan nem is mentek el szavazni, vagy érvénytelenítették voksukat.
Újvidéken a májusi választások után győzedelmeskedő demokrata–ligás koalíciónak, úgy tűnik, meg vannak számlálva a napjai, a haladóknak már csak a szocialisták hiányoznak ahhoz, hogy átvegyék a város irányítását. A volt városi vezetés képviselői foggal-körömmel kapaszkodnak a hatalom szálaiba, és ez érthető, hiszen sokan állás nélkül maradhatnak, ha fordul a kocka. Azt nagyon jól tudják, hogy az állami szektoron kívül nehéz az élet. Hiszen ők alakították ilyenre.
