A tavalyi népszámláláskor derült ki, hogy Vajdaság kellős közepén van egy szellemváros. A Topolya községhez tartozó Nagyvölgynek ugyanis egyetlen lakója sincs már, pedig valamikor nagy élet folyt itt. Nagyvölgy talán példaként szolgál arra is, hogy mi vár a falvainkra, ha nem történik hamarosan változás. Márpedig vajmi kevés az esélye, hogy a több évtizedes falurombolás folyamatát néhány év alatt vissza lehetne fordítani.
Mert falurombolás történt, az kétségtelen. A szocializmus idején falun élni és gazdálkodni nem jelentett értéket. Az iparosítással a városba szólították a lakosságot. Az emberek meg mentek, így a falvak lassan elnéptelenedtek. Ma Szerbiában 4600 falu van, közülük körülbelül 1200-at a kihalás veszélye fenyeget. Már most 2000 olyan egykori kistelepülést jegyez a statisztika, amelyben egyetlen lélek sem él, és 200 olyan falu van, amelynek nincs 20 évesnél fiatalabb lakosa. A szakemberek szerint 15 éven belül újabb 700 falu tűnik el, a rá következő 10 évben pedig további 500. Ez azt jelenti, hogy negyed évszázad múltán falvaink egynegyede szellemvárossá változik.
Nagyvölgy sorsa ennek az iskolapéldája.
A Gunarastól 5 kilométerre, Völgyparttól pedig mindössze 1 kilométerre fekvő völgyben alakult ki a település a Csikér partján. Egyedül Kocsis Imre és fia, ifjabb Kocsis Imre maradt meg a környékbeli tanyák egyikén. Szomszédjuk nincs, s falu sincs mára a völgyben. A 82 éves Imre csillogó szemmel mesél a közelmúltról.
– Nagyobb piacok voltak itt a Völgyön, mint vásárok Topolyán. Volt itt minden: papucsosok, szűcsök, lehetett malacot, birkát venni, és annyi baromfi volt, hogy nem győzték a kofák elhordani a városba. Meg persze kocsma is működött. Három is. Bennük zenészek meg lányok a vendég szórakoztatására. Szabadkáról már előző éjjel megérkeztek, volt egy nagy istálló, kifogtak, megaludtak, másnap meg piacoztak. Minden héten szerdán kezdődött a piac, és gyakran vasárnapig is eltartott. Összetakarítottak, és szerdán már újrakezdődött a vásár – idézi fel emlékeit Imre.
A nagyvölgyi piacot a környékbeli tanyák éltették. Januskó László meséli, hogy hússzor annyi tanya volt a környéken, mint most, s akinek feleslege volt, vagy éppen úgy gazdálkodott, hogy a piacból élt, az mind idejött.
– Emlékszem, kisgyerek voltam, és Kavillón keresztül mentek a kofák Szabadkára. Megrakták a fogatos kocsikat zöldséggel, baromfival, és vitték az árut a városba. Nem egy-két kocsi volt, hanem egész karaván menetelt a falun keresztül – meséli László.
Nagyvölgyben iskola is volt. A helybeliek kérelmezték, hogy építhessenek templomot, de nem engedélyezték nekik. A hetvenes években az iskolát bezárták, a templom sosem épült fel, a tanyákat pedig körbeszántották.
– A tagosítással egyszerűen rákényszerítették az embereket, hogy beköltözzenek a faluba. A birtok körbeszántotta a tanyát, és nem volt már értelme ottmaradni. Mindenkinek kínáltak telket a közeli faluban, s „bemuszájították” az embereket. Nekünk is ajánlottak portát, mondták, hagyjuk itt ezt, és menjünk be Gunarasba. Nem mentünk. Nem is maradt rajtunk kívül itt senki. De nem csoda, nem volt iskola, hát az emberek arra gondoltak, jobb lesz talán, ha a faluban laknak, nem kell a gyereknek küszködnie, hogy eljusson az iskolába.
Bármerre tekingetünk Nagyvölgy környékén, csak földhalmokat, esetleg megroggyant épületeket látunk. Egy-két tanya még áll, de azokban is, mint László mondja, olyanok élnek, akiket a gazda megfogadott, hogy lakjon bennük valaki. Élet a környéken szinte nincs.
De hogy is lenne, amikor az áramon kívül semmilyen infrastruktúra nem épült ki. Nemcsak itt, hanem más falvakban sem. 4-5 évvel ezelőtt az volt a nagy hír a Szabadka melletti Nagyradanovácon, hogy vezetékes vizet kap a falu lakosságának nagyobb hányada. Ugyancsak Nagyradanovácról még néhány évvel ezelőtt is gyalogoltak az általános iskolások a palicsi útig, mert nem ment be az autóbusz a faluba, hogy felvegye őket. Miért nem? Azért, mert nem volt műút. Hál’ istennek már van, és nem gyalogolnak a gyerekek, de a XXI. században élünk, és vezetékes vízről meg gyalogló diákokról tudósít az újság Vajdaság kellős közepén! Mi ez, ha nem falurombolás?
A hetvenes években a tagosítással a termőföld és a munkagépek jobb kihasználása, a szántók könnyebb megközelítése volt a cél. Csakhogy azzal, hogy átrajzolták a határt, még nem indult fejlődésnek a falu. Sőt, éppen ellenkezőleg. A mezőgazdaság örökös hátrányos helyezte miatt nemcsak a tanyavilág számolódott fel, hanem elmaradt a falu tervezett urbanizálása is, és fejlődés helyett egy ideig a pangás volt az úr, majd lassú leépülés kezdődött. Csak elvétve találunk olyan aprócska települést, ahová valamilyen üzemet telepítettek, hogy a falun élő lakosság el tudjon helyezkedni. Eleve vesztésre voltak ítélve a falusiak. Csoda hát, ha ezrével, százezrével indultak meg a város felé?
1950 és 2000 között Jugoszláviában nyolcmillióan költöztek a falvakból a városokba. 1953-ban a lakosság 22,3 százaléka élt városban, a 2002-es népszámlálási adatok szerint viszont ma már a lakosság 56,4 százaléka. Újvidéken egy négyzetkilométernyi területen 480-an élnek, Szécsányban viszont 25-en, Plandište községben pedig 30-an. A régiós adatok is magukért beszélnek: míg az észak-bácskai körzetben a népsűrűség 104 fő négyzetkilométerenként, addig Szerémségben 89. Nyugat-Bácskában 81, Dél-Bánátban 68, Észak-Bánátban 63, Közép-Bánátban pedig 57-en élnek egy négyzetkilométeren. A nyugati országokban az ilyen fokú belső migrációhoz 120–150 évre volt szükség. A volt Jugoszlávia területén 50 év alatt nyolcmillió embert kényszerítettek be a városokba.
Valamikor, mint ahogyan azt Nagyvölgy példáján láttuk, a falu látta el a várost. A kofák odajártak beszerezni a városi piacra valót. Most a falusiak és a városiak egyaránt a bevásárlóközpontokba igyekeznek, hogy megvegyék mindazt, amire szükségük van. Pedig gyakran nem is tudjuk, hogy milyen eredetű élelmiszert vásárolunk.
Januskó László mesélte Nagyvölgyről, hogy a piac fénykorában a szabálysértési bíró is kivonult a helyszínre, és helyszíni tárgyalásokon intézték el a vitás ügyeket. Ma mindenért a városba kell utaznia a falusiaknak. László szerint az, aki falun él, harminc év alatt egy ház árát utazza el, míg ügyes-bajos dolgait intézi a városban. Most olyan időket élünk, hogy városban talán még rosszabb élni, mint faluban. Csakhogy nincs már hová visszatérni az elszármazottaknak, mert a falvaink elszegényedtek. Nyugaton az emberek az utóbbi évtizedekben megindultak a kistelepülésekre. Csakhogy falun élni akkor lehet, ha megvannak hozzá az életfeltételek. Ha nem olajos a padló az iskolában, és a gyerekek nem tábori vécére járnak a szünetben, mint ahogyan az néhány évvel ezelőtt Keviben volt, hanem ugyanolyan feltételek között tanulhatnak, mint egy városi iskolában. Ha van orvosi rendelő, gyógyszertár, internet-hozzáférés, mobilhálózat, hogy a vezetékes vízről, a rendszeres autóbusz-közlekedésről és a munkahelyekről ne is beszéljünk. Mivel ez nincs, senki sem megy vissza falura lakni, még akkor sem, ha a kihalófélben lévő aprócska településeken 2000–3000 euróért lehet lakható házat venni, sőt a szakemberek kiszámították, hogy 150 000 euróért egy egész falut meg lehetne vásárolni.
A fiatalok lehetőségek híján elhagyják a falvakat, pedig világviszonylatban az élelmiszer stratégiai jelentőségű. Élelmiszert kellene termelni, feldolgozóipart telepíteni, hogy azok, akik egykor a szövetkezetekben dolgoztak, ismét munkához láthassanak, és életben tarthassák falvainkat.
Az elmúlt 20 évben a mezőgazdaság az ország mostohagyereke volt, pedig az európai piacra rengetegféle terményt szállíthatnánk, hiszen vevő akadna, csak termelni kellene. Amikor Szerbia aláírta a szabad kereskedelmi egyezményt (2009), és egyoldalúan alkalmazni kezdte, akkor derült ki, hogy mi mindent exportálhatunk csaknem korlátlan mennyiségben. Körülbelül 10 évvel ezelőtt, a korábbi kereskedelmi liberalizáció során Szerbiának az Európai Unió 9950 tonna borjúhús kiszállítását hagyta jóvá az EU területére. Mivel az ország ezt nem tudta teljesíteni (minden éveben felülvizsgálják a kvótát), a szabad kereskedelmi egyezmény életbe lépésekor a számot 8700 tonnára csökkentették, de Szerbia még így is évente csupán 2000 tonnát tud kiszállítani. Nincs több borjúhúsunk. Szinte korlátlan mennyiségű pisztrángot és pontyot is el lehetne adni az európai piacon, s a málnának is mindig kerülne vásárlója. Mégsem tud vele az ország gazdálkodni. A legegyszerűbb, fagyasztott formában szállítja ki, jóllehet feldolgozva, európai minőségben, sokkal többet lehetne érte kapni. Szerbiában a gyümölcsfák fele szilvafa. Ebből is lehetne kemény devizát teremteni, csak feldolgozóüzemek kellenének. S nem beszéltünk még a biotermelésről. Ahhoz azonban, hogy a felsoroltakból exportcikk legyen, ki kell építeni a szükséges infrastruktúrát. Mert mindaddig, amíg nem lehet minőségi életet élni a falvakban is, folyamatos lesz az elköltözés. A statisztikai adatok szerint Vajdaságban a falun élő lakosság 27,8 százaléka mélyszegénységben él. Nagyon sok településen egyszerűen meghalnak az idősek, utánpótlás pedig nincs. Szerbiában hozzávetőlegesen 100 000 vénlány és 260 000 ötven év körüli agglegény él a falvakban.
