A gazdasági világválság kialakulásával, annak elhúzódásával nem csupán a pénzügyek, a biznisz, a befektetési szándék került padlóra. A válság kihat azokra a mechanizmusokra is, melyeknek az egyén vagy az állam, esetleg egy egész régió biztonságát kellene garantálniuk. Ilyen körülmények között még fokozottabb figyelmet kellene szentelni az afféle krízishelyzeteknek, melyek könnyen nagyobb teret hódíthatnak maguknak, s ezzel egyidejűleg még több áldozatot szedhetnek. A megváltozott körülmények azonban éppen ezeket a reakciókat befolyásolhatják negatívan, kibillentve az addig tapasztalt vagy vélt egyensúlyt. A globális erőviszonyok állandónak hitt szabályai dőlnek meg sorra.
Ennek, és még megannyi más ténynek, a tudatában bizonyosodik be, hogy végül már nem is gazdasági, hanem egy annál sokkal mélyebb válságról beszélhetünk, mely olykor észre sem vett módon befolyásolhatja mindennapjainkat. Prof. dr. Gyarmati István nagykövettől, a budapesti székhelyű nemzetközi Demokratikus Átalakulásért Intézet (ICDT) vezetőjétől, a Belgrádi Biztonsági Fórum egyik idei résztvevőjétől beszélgetésünk során elsőként éppen ennek a válságnak a milyenségére kérdeztünk rá.
– A helyes választ valóban csak akkor találhatjuk meg, ha helyesen tesszük fel a kérdést is, ezzel összhangban tehát a válságkezelés első feladata is az, hogy meghatározzuk, milyen válsággal állunk szemben. Úgy gondolom, hogy az európaiak közül nagyon sokan még nem jutottak el eddig a pontig. Nagyjából tudjuk, hogy az euró válsága miért alakult ki: mindenekelőtt azért, mert az euró létrehozásakor elmulasztották létrehozni az annak fenntartásához szükséges körülményeket, a maastrichti kritériumok nem bizonyultak elegendőnek, ráadásul úgy tettek, mintha azok az államok is teljesíteni tudnák a feltételeket, amelyek nem tudták. Az euró válsága azonban egy mélyebb krízis szimptómája. A gazdaságnak, kapitalizmusnak, második világháborút követően kialakult politikai-társadalmi állapotnak a válságáról beszélhetünk. Hegelt tartom kedvenc filozófusomnak, s a hegeli gondolkodás szerint megfogalmazva én azt szoktam mondani, hogy a tézis-antitézis-szintézis folyamatában most jutottunk el a szintézisig. A korai kapitalizmusnak az erős állam és a gyenge civil társadalom volt a jellemzője, a liberális demokrácia azt gondolta, hogy egy viszonylag gyenge állam és egy erős civil társadalom kell, most pedig az a helyzet, hogy erős államra és erős civil társadalomra lenne szükség, ehelyett ma gyenge államot és gyenge civil társadalmat láthatunk nagyon sok európai országban. Ennek a válságnak a megoldása abban rejlik, hogy egyszerreerősítjük az állam és a civil szféra szerepét, ide sorolva az európai integráció szerepét is, európai integráció viszont csak akkor van, ha erős államok és civil társadalmak csatlakoznak.
Hogyan hat ki ez a krízis az olyan államokra, amelyek még a demokratikus átalakulás közepén járnak, különösen akkor, ha olyan megoldatlan kérdésekkel rendelkeznek, mint amilyen Szerbia esetében Koszovó kérdése?
– Több ilyen eset is van. Ha végignézzük a Keleti Partnerség vagy akár a Nyugat-Balkán államait, mindegyiknek megvan a maga kis baja. Ezeknek az országoknak az egyedüli lehetséges kiutat az jelentheti, ha figyelik, milyen irányba fejlődik az Európai Unió, s megpróbálnak nem a jelenlegi unióba integrálódni, hanem abba, amelyik a jövőben, az integráció pillanatában fog létezni. Ezek az államok már egy sokkal szorosabban együttműködő európai közösséghez fognak csatlakozni, s mindez nem könnyű feladat, hiszen ezen országok nagy része csak nemrégiben nyerte el a függetlenségét, s érzelmileg nem számít egyszerűnek kis idő múlva feláldozni a szuverenitás egy részét az európai integrációk oltárán. A feladat a politikai elitek előtt áll, be kell vonniuk a civil társadalmakat. Ha ez nem így történik, feszültség keletkezik az előre szaladó, elszakadó elit és a polgárok között, aminek mindig válság a következménye.
Globális szinten mára mennyire tolódtak el a múltbéli hidegháborús gócpontok, mely nagyhatalmakat vonták mostanra be, s mennyiben volt a szóban forgó válság kihatással erre a folyamatra?
– Ha szabad ezt mondanom, most helyreáll a világ normális állapota. A történelemben visszatekintve, a világ általában instabil, kicsit kaotikus nemzetközi erőviszonyokat élt meg. A NATO–Varsói Szerződés ellentétet, az amerikai–szovjet ellenállást és a Szent Szövetség időszakát kivéve nem volt ilyen rendezett a helyzet. Ezt persze nehéz megszoknia generációnknak, s nehezebb benne érvényesülnünk is. Magyarországnak viszont, úgy gondolom, ez egy viszonylag jó helyzet, hiszen tagja két erős szövetségnek is. A klasszikus értelemben vett nagyhatalmaknak, mint amilyen az Egyesült Államok és Oroszország, ne beszéljünk, mert az utóbbi már megszűnt nagyhatalomnak lenni – nehezebb a helyzete, mert a megszokott szövetségeseken kívül másutt is szövetségeseket kell keresnie. A fejlődő hatalmak, mint amilyen Kína, India vagy Brazília egyre nagyobb szerephez jutnak. Úgy vélem, ennek ellenére, ezzel a problémával az USA meg fog tudni birkózni. Katonai szempontból még sokáig nem akad kihívója, s ez bizonyos státussal felruházza ugyan, ami viszont minden probléma megoldására mégsem használható. Komoly erőviszony-eltolódások mennek végbe, s nem fog kialakulni egy olyan helyzet, amikor egy-két ország uralja a világot, ahogyan korábban. A kis országok számára ez egy kamatoztatható állapot lehet.
Európa hol találhatja meg a helyét ebben az erőviszony-eltolódásban, egyszerűen fogalmazva: jó-e a kontinensnek e változás?
– Olyasvalami ez, mint az időjárás. Lehet azon siránkozni, hogy esik az eső, de attól még esni fog. Esőkabátot meg esernyőt kell vinni. Európa siránkozhat azon, hogy csökken a befolyása a világban, ami nem jó dolog, de el kell fogadnia. Az viszont, hogy mennyivel csökken, attól függ, hogyan tudja önmagát megszervezni. Fragmentált, dezintegrálódó térségként kisebb lesz a befolyása és az érdekérvényesítő képessége is. Az integráció segíthet, ha nem egy felülről erőltetett, hanem egy organikus fejlődés eredményeképp létrejövő integráció valósul meg. Tulajdonképpen ez az Európa előtt álló válaszút: vagy eljelentéktelenedik, vagy pedig – kisebb befolyással ugyan, mint az elmúlt évszázadban – továbbra is komoly tényező marad. Ehhez persze fontos lenne az, hogy megőrizzük az európai–amerikai kapcsolatokat, hogy az amerikaiakkal együtt tudjunk működni, amikor arra szükség mutatkozik.
