„Tegnap nem sokkal 11 óra után, alig tíz méterre az ópávai (Opovo) községben levő Baranda falu bejáratától, lezuhant a szerb légierő Orao J–22-es repülőgépe. A pilóta katapultálással megmenekült, de megsérült a gerince és eltörött a lába” – számolt be lapunk 2008. május 22-ei számában. 2009. július 8-án a Szerbiai Hadsereg kötelékébe tartozó MIG 29-es vadászgép lezuhanásáról lehetett olvasni, ami a batajnicai repülőtér közelében történt. „Rade Ranđelovićnak, a vadászgép pilótájának ugyan sikerült katapultálnia, a földet éréskor kapott sérülései következtében viszont a katonai kórházban meghalt. Milan Ulemek sorkatona, aki a szerencsétlenség pillanatában a helyszínen tartózkodott, azonnal szörnyethalt” – adtuk hírül. Ugyancsak egy Orao gép zuhant le Kragujevac közelében 2010. június 3-án műszaki hiba miatt, a pilótát azonban sikerült megmenteni. A legújabb tragédia szerda délelőtt Nova Pazovánál játszódott le.
A katonaság V–54 Lasta típusú gépe a település lakott része felett hibásodott meg, a másodpilóta Tomislav Bećagović alezredes katapultált és súlyosabb sérülések nélkül megúszta a balesetet, az első pilóta, Goran Savić őrnagy viszont a gépben maradt, a Vučetić család udvarába sikerült landoltatnia a gépet, s egy órával kórházba szállítása után vesztette életét. Sokan tették fel az elmúlt napokban a kérdést, hogy a szerbiai katonai repülés és a hadsereg krízisét, vagy más országokban is tapasztalható, így hazánkban is megjelenő tragédiákat jelentenek a híradásokban egyre gyakrabban hallott katonairepülőgép-katasztrófák és egyéb halálos kimenetelű balesetek. Erről és a Szerbiai Hadseregben uralkodó állapotokról beszélgettünk dr. Zoran Dragišićtyal, a Belgrádi Egyetem Biztonságtudományi Karának docensével.
A katonai repülés válságáról vagy annak tragikus velejárójáról beszélhetünk? Gondot jelent-e a katonaságnak az, hogy szavatolja tagjai biztonságát?
Belső szervezetlenségről vagy a felszerelés elavultságáról van-e inkább szó?
– Világos, hogy technikailag viszonylag elmaradottnak számít a hadsereg, ez viszont nem magának a katonaságnak a hibája, az ok az a nehéz gazdasági helyzet, amelyben az állam jelenleg működni kényszerül. Feltehetőleg vannak gondok a belső szabályok tiszteletben tartása terén is. Alapos elemzésre lenne szükség, hiszen egy igen komoly dologról van szó, melyet nem lenne szabad hányaveti módon kezelni. A bűnvádi eljárások során megállapíthatják, hogy az adott helyzetekben kiket terhel a felelősség a tragédiák miatt, a hadsereg egészére jellemző állapoton viszont csak egy részletes szakértői elemzés tudna segíteni, mely meghatározná a legfőbb problémákat. Ezek között szerepelne minden bizonnyal a pénzhiány is, a rossz anyagi feltételek azonban nem szolgálhatnak magyarázatként az esetleges fegyelmezetlenségekre, szabályszegésekre.
A kormányváltással a védelmi minisztérium élére is új személy került. Az elmúlt két hónap tapasztalatai alapján lát-e változásokat az előző ciklus katonai politikájához viszonyítva?
– Nagyobb eltéréseket nem vettem észre. Aleksandar Vučićnak, az új tárcavezetőnek a védelmi minisztérium vezetése csupán az egyik feladata az új kormányban, úgyhogy a következő hónapokban is sokkal inkább a tanácsadóktól és a segédminiszterektől függ majd a hadsereg helyzete, mint magától a tárcavezetőtől. Általánosan nézve az ország biztonságpolitikájának alakulását, nem tudok elmenni az államfő legutóbbi kijelentése mellett, melyben megerősítette, hogy Szerbia nem fog csatlakozni a NATO-hoz, s mivel hamarosan úgyis NATO-tagállamokkal leszünk körülvéve, nem is kell csatlakoznunk a szövetséghez. Ez egy nagy ostobaság. Arra következtetek, hogy egy rossz politika rossz folytatásának lehetünk majd szemtanúi a következő időszakban is, ami kétségkívül negatív fényt vet az államra.
Mennyiben befolyásolják az állam beállítottságát az orosz kapcsolatok? Az orosz testvéri viszony prioritása és a nyugati szövetséghez való csatlakozás érdeke között ingadozik-e a szerb hadsereg?
– A barátságról és az ellentétekről nem a katonaság dönt, hanem a kormány. A gond az ország skizofrén külpolitikája, az az Oroszországhoz fűződő kapcsolat, amely senki számára, még Oroszország számára sem világos. Ha a gazdasági paramétereket vesszük alapul, kiderül, hogy a föderációnak minden szomszédos állammal jelentősebbek a kapcsolatai, beleértve a NATO-tagállamokat is. A Békepartnerségen belül is ugyanez a helyzet, a szomszédaink többet működnek együtt Oroszországgal. Semmi közük sincs a reális politikához azoknak a badarságoknak, hogy a pravoszláv hit vagy a szláv testvériség mentén alakulnak ezek a kapcsolatok. Nem lehet a szlávság vagy a pravoszláv vallás alapján politizálni. Miért nem stratégiai partnerünk akkor Bulgária – szlávok is, meg pravoszlávok is, minden egybevág. Macedónia úgyszintén. Ez egy teljesen értelmetlen és őrült politika, még távolról sem tűnhet komolynak. Az Oroszországgal való kapcsolatoknak a gazdasági együttműködésen, a létező politikai kapcsolatokon kell alapulnia. Az efféle viszony kialakulásához persze maga Oroszország is hozzájárult, elég csupán Konyuzin nagykövet viselkedésére gondolnunk. Meg fogjuk látni, milyen lesz az új orosz nagykövet magatartása. A kérdés az, hogy Oroszország valóban valamiféle gyarmatosító politikát folytat-e Szerbia irányában, vagy egy felelőtlen nagykövet ballépéseinek számítottak csupán a korábbi incidensek. Összegezve: az oroszbarát politikánkat senki sem érti, hiszen egyre távolabb sodorja Szerbiát az euroatlanti integrációktól. Megvan azonban mindennek a racionális oka. Az euroatlanti integráció azért nem felel meg Szerbiának, mert nem szeretné a hatalom, ha Horvátországhoz hasonlóan ebben a folyamatban neki is le kéne tartóztatnia a maga Sanadereit. A korrupcióval és bűnözéssel való leszámolás őszinte szándékának hiányáról beszélhetünk, ezért kell minduntalan a NATO-bombázásokkal és más Nyugat-ellenes üzenetekkel tisztes távolságot tartani magunk és az integráció között. Nincs itt szó semmiféle érzelmi sérülésről 1999 miatt, nincs itt szó semmilyen orosz-párti rajongásról sem, azoktól a normáktól szökik az állam, melyek a börtönbe helyeznék az említett propaganda hirdetőit.
