Az elmúlt hét folyamán sűrített formában megtapasztalhattuk, hogy a szerb társadalom nem változik, csak átalakul – mintha a mindennapjainkat feldolgozó film legizgalmasabb részleteiből összevágott előzetest éltük volna át.
HALDOKLÓ EMBEREK POMPÁS PALOTÁBAN
A Szerb Haladó Párt múlt hétvégi tisztújító közgyűlésén – ahol a haladó küldöttek százszázalékos támogatottsággal Aleksandar Vučićot választották meg elnöküknek – Tomislav Nikolić államfő bejelentette, hogy nem kell sietnünk az Európai Unióba. Emelkedett beszédében azt is elmondta, hogy Koszovó nélkül úgy éreznénk magunkat, mint egy halálosan beteg ember egy pompás palotában. A többféleképpen értelmezhető elnöki metaforával ellentétben a B92 hétfő esti Insajderben sugárzott Hazafias rablás című oknyomozó riportjában sokkal egyértelműbben megtudhattuk, hogy mit is jelent tulajdonképpen számunkra Koszovó. A Belgrád és Prishtina közötti rendezetlen viszonyokat kihasználva a hivatásos hazafiak busásan profitálnak a Szerbiából származó megadózatlan áru csempészetével, nem csoda, ha azon nyomban lehurrogják és nemzetárulónak titulálják azt, aki bármiféle módon is változtatni szeretne a meglévő állapotokon. Történt mindez a szerbiai drágulási cunami első napján, és a gyanútlan szerbiai néző jogosan elcsodálkozhatott azon, hogyan lehetséges az, hogy az ország egyik részében a honpolgároknak fizetniük kell az áfát, a másikban pedig nem, de azon még inkább, hogy ha az áfa két százalékponttal növekedett, vajon miért emelkedett majdnem mindennek öt–tíz százalékkal, sőt még nagyobb arányban az ára.
NEM TÁMOGATNI KELL, HANEM ELFOGADNI
Habár a drágulás érint leginkább bennünket, a korábbi évekhez hasonlóan a legnagyobb médiavisszhangot a hét folyamán a mára, szombatra bejelentett büszkeségnapi felvonulás körüli huzavona váltotta ki, ugyanis a felvonulást az összes többi, szombatra tervezett gyülekezéssel együtt szerdán a Belügyminisztérium magas biztonsági kockázatra hivatkozva betiltotta. A magas biztonsági kockázatot senki sem vitatja. Felmerül a kérdés, vajon mit tettek az illetékesek annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Miért nem folytattak esetleg egy kampányt a közszolgálati televízióban a másság elfogadásáról? Azt mondják: az emberek zöme nem támogatja a büszkeségnapi felvonulást. Egyetértek ezzel, de az emberek zöme nyilvánvalóan a nyugati országokban sem támogatja, mégis megtartják, és nem torkollik az esemény vérfürdőbe. Szerbiában a melegfelvonulással kapcsolatos nyilvános kommunikációval is gond van: alapvetően nem annak támogatására, hanem elfogadására van szükség! Az emberek többsége sok mindent nem támogat: színházi előadásokat, képzőművészeti tárlatokat, jazzkoncerteket, sporteseményeket, politikai nagygyűléseket stb. Ennek ellenére mindezek megrendezésre kerülnek, és rendszerint rendben le is zajlanak. (Én személy szerint semmilyen felvonulást nem támogatok, még a lakodalmast sem, ettől függetlenül eszem ágában sincs megakadályozni bármelyiknek a lebonyolítását.)
EGY MEGHUNYÁSZKODOTT ÁLLAM
Akárcsak az elmúlt években, idén is a büszkeségnapi felvonulást megelőzően heteken át különféle szélsőjobboldali szervezetek a „mocskos melegekkel” való leszámolásra buzdítottak. Olyan szervezetekről van szó, amelyek tevékenysége aligha van összhangban a civilizáltnak nevezett világ értékrendjével. Az állam pedig ezúttal is fejet hajtott, és meghátrált előttük. Szánni való az a rendőrség, amely nem tudja biztosítani néhány ezer ember békés felvonulását, és szánni való az az állam, amely nem tudja biztosítani honpolgárai számára az alkotmányában szavatolt alapvető emberi és polgári jogok megvalósulását. Ez vagy azt jelenti, hogy Szerbiában a huligánok erősebbek a hivatalos fegyveres erőknél, vagy pedig azt, hogy mindez csak ócska kimagyarázás, az igazi ok a büszkeségnapi felvonulás betiltására a politikai akarat hiánya annak megtartására. Magyarán: a hatalmon lévő pártok úgy ítélték meg, hogy az ő szavazóik nagy része inkább dicsérné ezt a döntésüket, mint azt, hogy engedélyezik a „szégyenparádét”. Nem tudom, hogy a két lehetőség közül melyik a rosszabb.
BŰN, SZERETET, KERESZTÉNYSÉG
Az idei büszkeségnapi felvonulás betiltásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a szerb pravoszláv egyház is. Irinej pátriárka „tragikomikus szégyenparádénak” nevezte a büszkeségnapi felvonulást, amivel „árnyékot vetünk kereszténységünkre, a család méltóságára”. Megértem, hogy az egyház nem ismeri el a homoszexualitást, de a világban nagyon sok bűn van, úgy tűnik azonban, mintha az egyház speciel erre az egyre összpontosítana. Nemigen hallottam ugyanis, hogy szót emelt volna például a focihuligánok randalírozása ellen, az utcán és az iskolákban zajló erőszak miatt, a házasságtörőkkel szemben (holott egyházi szemszögből nézve itt is tiltott szexualitásról van szó), a részegeskedés és falánkság ellen, ha kicsit visszagondolunk, a háborúra uszítók ellen stb., pedig mindez bűnnek számít. A pátriárka egy valamit felejtett megemlíteni: a szeretetet, ami a kereszténység alapvető üzenete. Vajon a pátriárkában és harcostársaiban, a melegfelvonulás ellen folytatott kimerítő kampányuk során mennyi szeretet munkálkodott?
ELLENSÉGKÉPEN ALAPULÓ IDENTITÁS
Magyarázatnak nagyon jól jön a patriarchális erkölcsre, a keresztény szellemiségre meg hasonló magasztos dolgokra hivatkozni, de ha egy kicsit is belegondolunk az egészbe, láthatjuk, hogy mennyire álszent dologról van szó. Abban az országban, ahol a legnézettebb televíziós csatornák és legolvasottabb napilapok (fél)pornográf tartalmaktól hemzsegnek, enyhén szólva szemtelenség bármiféle erkölcsre hivatkozni; ha belegondolunk a sajtóból jól ismert papok egyes cselekményeire és arra az egyszerű tényre, hogy a vallási érzületnek a huszonegyedik században – kiváltképp felénk – sokkal több köze van a hagyományokhoz, nemzeti hovatartozáshoz és identitáshoz, mintsem a transzcendenciához, ahol a hívők többsége aligha tud néhány apostolnál többet felsorolni, a keresztény érzületre való hivatkozás is jócskán sántít. Gyanítom, hogy itt csupán különböző politikai pártok struktúráihoz tartozó huligán csoportokról van szó, akikkel nem igaz, hogy nem lehetne, hanem akikkel az állam ilyen vagy olyan okokból kifolyólag nem akar leszámolni! Egyesek – túl sokan! – ebben az országban még mindig képtelenek meghatározni önnön identitásukat ellenségkép felállítása nélkül. Maga a nemzeti politika is ellenségkép-modellen alapszik! Emlékezzünk vissza, ki mindenki volt az ellenségünk az elmúlt húsz esztendőben: horvátok, szlovének, bosnyákok, albánok, a Vatikán, az Egyesült Államok, a NATO, az EU, a hágai törvényszék, a nemzet szégyenének titulált nyugati bérencek és ötödik hadoszloposok stb. Mára már aligha maradtak mások azokon kívül, akik nem szaporodási célból szeretkeznek.
A TURBÓFOLK-POLITIKA TÉRHÓDÍTÁSA
Az ellenségképre alapozott világnézet miloševići örökség. A joghurtforradalomtól a szerb diktátor bukásáig tizenkét év telt el. Tizenkét háborúkkal, szankciókkal, nyomorgással és ellenséggyártással eltelt év. Ezt követte tizenkét olyan esztendő, amelyek során megpróbáltunk – sokszor sajnos csak szóban – felzárkózni az európai országok értékrendjéhez. Volt egy ember ebben az országban, Zoran Đinđićnek hívták, aki elődeivel és utódaival ellentétben sohasem hivatkozott a tömeg állítólagos véleményére, hanem ugyanannak a tömegnek az érdekében hozta meg döntéseit, még ha a tömeg adott pillanatban nem is támogatta azokat. Az ígéretes kezdetet az ország felvirágoztatására a miniszterelnök meggyilkolása szakította meg, amit egy közel egy évtizedig tartó, Koštunica és Tadić nevével fémjelzett toporgás követett. Ennek az időszaknak minden jel szerint végleg befellegzett. Szimbolikusan tegnap, a 2000. október ötödikei változások tizenkettedik évfordulóján. A kilencvenes évek erői tisztára mosakodva, régi értékrendjüket új köntösbe csomagolva, az új idők szavához igazodva díszelegnek előttünk, Vulinokat, Drecunokat és a turbófolk-politika más sötét alakjait hozva helyzetbe, a haladók új elnökének szavai szerint legalább tízéves hatalomgyakorlásra rendezkedve be.
VISSZARENDEZŐDÉS
Az állam nem tud – de sokkal inkább: nem akar – leszámolni sem a huliganizmussal, sem a hazafiassággal nyerészkedő csempészekkel, sem az egekbe szökő árakkal. Lassan felvirágzik a feketepiac, a menő szórakozóhelyeken Őrült kilencvenesek című nosztalgiabulik szerveződnek majd kokainkirályokról szóló slágerekkel, és – új köntösben, és napjaink kihívásaihoz igazodva – teljes lesz a visszarendeződés egy olyan korba, amelyről már azt hittük, hogy örökre mögöttünk van. A szerb társadalom elmulasztotta a tizenkét évvel ezelőtt kínálkozó történelmi lehetőséget: a kor kívánalmaihoz mérten átalakult, de semmit sem változott.
