Olyan családban nőttem fel, amelyiket sosem vetett fel a pénz. Nem nélkülöztünk ugyan, de nem is nagyzoltunk. Szerényen éltünk, s bár gyerekként mindenem megvolt, már akkor érzékeltem, milyen nagy különbségek vannak a családok között. Az osztálytársaim némelyikének olyan játékokkal volt zsúfolt a szobája, amit én legfeljebb a reklámokban láttam, nyaralni, telelni mentek, divatos ruhákban jártak, s ettől többnek, különbnek hatottak. Arra vágytam, bárcsak hozzájuk hasonló lehetnék, bárcsak olyan szépen öltöznék mint ők, bárcsak márkás sportcipőm lenne, a piaci bóvli helyett.
Még ma is érzem a keserű vágyódást, ahogy gyerekként a kirakatokat bámultam, Mickey egeres, puha tapintású felsőre vágytam, modernebb szabású farmernadrágra, meg szép cipőre, mert láttam, hogy bár sem szakadt, sem piszkos nem vagyok, de megjelenésem jóval alul öltözöttebb hatást kelt másokhoz képest. Emlékszem a „bolhapiacos” vásárlásokra a szüleimmel, s arra a kabátra, amit gyermekszemem akkor ott csodaszépnek látott, emlékszem édesapám kínlódó, bocsánatkérő arckifejezésére, s a mondatára: Lányom, nincs annyi pénzünk... Szégyenkezve mentem másnap iskolába, hiába volt új a kabátom. Nem szerettem, mert lerítt róla valamiféle szegény egyszerűség, mint ahogy éveken keresztül a ruhatáram szinte egészét a pokolba kívántam, mert nagy részét mások levetett holmija alkotta, rokonok, ismerősök gyerekeié, akik a rám testált darabokat kinőtték, s jó szándékkal továbbajándékozták. A legtöbbjét csúnyának, ódivatúnak találtam, hiába voltak jó állapotban, de a szüleim szemszögéből teljesen érthető volt, hogy szívesen fogadták az ilyen jellegű segítséget. Talán ezért is vágytam rá olyan nagyon, hogy mielőbb magam mögött tudhassam az iskolákat és végre dolgozni kezdjek, hogy legyen elég pénzem olyan ruhákat vásárolni, amelyek újak és szépek, s ez lehet az oka annak is, hogy a mai napig nem kaptam rá a turkálókra, melyeknek gyerekkoromban még egyáltalán nem volt divatja, mert akkor még az emberek nagy része megengedhette magának, hogy újat vásároljon.
Nem én voltam az egyetlen, aki más ruháiban vészelte át a gyerekkort, s visszatekintve már egészen másként látom a dolgokat, amit akkor persze sokkal tragikusabban éltem meg. Számomra sosem az volt fontos, hogy a divatot majmolva pár havonta újabb és újabb színű, fazonú, mintájú darabokkal egészítsem ki a ruhatáramat. Bár sokszor engedtem a csábításnak, inkább szükség szerint vásárolok, lehetőleg minőségesebb és divatfüggetlen ruhákat. Ma már tudom, nem a ruha teszi az embert, ugyanakkor azt is megtanultam, a megjelenés sokat elárul az emberről, nemcsak az ízléséről, hanem a társadalomban elfoglalt helyéről, a pénztárcája vastagságáról. S elárulja azt is, hogy az elmúlt évek során milyenné vált az életünk, vagyis, hogy mennyire lerongyolódtunk. Már rég nem arról van szó, hogy a kedvenc pulcsink kiment-e a divatból vagy sem, hanem arról tanúskodik, hogy nincs pénzünk újat venni, vagy ha vásárolunk is, beérjük a minőségtelen olcsó vacakkal, mert többre, jobbra nem futja. Járjuk a second hand boltokat, hogy kiturkáljuk a jó kis használt ruhákat, miközben azzal a jól csengő magyarázattal nyugtatjuk a lelkünket, hogy egyedi ruhadarabokhoz jutunk hozzá jutányos áron. Ami persze nem azt jelenti, hogy lehetetlen valami igazán jó dologra ráakadni, de nem hogy a butikban, már a piacon se nagyon tudunk vásárolni, aminek kínálata egyébként is mindig a szegényebb réteget célozta meg.
Igaz, az utca egyszerű emberének öltözékéről ránk köszönő lerongyolódás nem ma kezdődött, de ezekben a napokban, amikor minden családot az áremelkedés témája tart sokkban, s arról folyik a vita, miről lehet még lemondani, hogy elsejétől elsejéig ne haljunk éhen és legyen áramunk, a ruházkodás luxuskategóriává vált. Amikor a havi kalkulációk alapját az alapvető élelmiszerek, mint a tejtermékek, cukor, étolaj, hús drágulása képezi, amikor drágul a fűtés, a kommunális szolgáltatások, az üzemanyag, s néhány hónapon belül újabb drágulási hullámról beszélnek, akkor nem kérdés, kiszolgál-e még az évekkel ezelőtt vásárolt, megkopott téli kabát, vagy hogy feltétlenül szükségünk van-e még egy-két felsőre, nadrágra. Lenne, de nincs. Ha megkopott, kibolyhosodott, attól még hordható, ha elszakadt, megvarrjuk, a korcban kicseréljük a kinyúlt gumit, és a szakadt harisnya hosszú nadrág alatt nem látszik. Már csak lábbelire költünk néha-néha, mert az hamarabb tönkremegy, mint a garbónk.
Így is lehet élni, megjelenni, s ha kivételes alkalomra kell felöltözni, előszedjük a naftalinból az öltönyt, szép ruhát, mely, ha nem is kopott, de sugárzik róla, hogy jobb időkből származik, amikor még volt a családi kasszában annyi, hogy áruházban, butikban vásároljunk, netán külföldön járva kedveztünk magunknak egy-egy szép szoknyával, kellemes tapintású inggel, ami a kirakatból kacsintgatott ránk. Ma jól jön a megörökölt használt holmi, az olcsó és nem mindig ízléses, szintetikus anyagból varrt felső, beérjük stoppolt zoknival, hófehérből szürkévé szelídült inggel, kinyúlt trikóval. Beérjük, mert nem a ruha teszi az embert, még akkor sem, ha arra vágyunk, hogy megjelenésünk mögött ugyanaz meglegyen, mint amit a finom ruhájú embereken látunk, akik ha szebbet nem is, de anyagilag biztosabb és jobb életet élnek, olyat, amilyenre már mi is, és a ruhatárunk is réges-rég rászolgált.
