Az, hogy helyi szinten nem történik semmi eget rengető, illetve semmi olyasmi, ami tapintható eredménynek lenne nevezhető, úgy tűnik, ha nem is elfogadott, de mindenképpen megszokott a szabadkai polgárok körében. Az elmúlt időszakban végzett körkérdéseinkből – bármilyen témáról szóljanak is – ez derül ki: mit várjunk, hiszen úgysem csinálnak „ezek” semmit!
Mi történik az elmúlt három hónapban városunkban? Valóban semmi. Már ha a történéseket az egyszerű, adófizető polgár szemszögéből nézzük, akinek a mindennapjaira nem nagy hatást gyakorol az, hogy egy-egy polgártársát őrizetbe veszik, majd szabadon engedik. Neki ugyanúgy fel kell kelnie nap mint nap, el kell mennie a munkahelyére, ott ledolgoznia a nyolc órát, és ha szerencsés, akkor ezért a nyolc óráért meg is kapja a bérét, ha ráadásul időben kifizetik, akkor már egyenesen kiskirálynak számít.
Amikor megalakult az a nagykoalíció, amely a választások óta „vezeti” a várost, mindenki tudta, a szabadkaiaknak ebből nem sok hasznunk lesz, azt a néhány politikust és a tűzhöz közel állókat kivéve, akiknek ennek köszönhetően egyik pillanatról a másikra adottságai, tehetsége, szakmai tapasztalata okán munkahely nyílik egy-egy közvállalatban, vagy éppen az önkormányzatban. Így lett a mindig kritikus Szerb Megújhodási Mozgalom szabadkai szervezetének elnöke állítólag az utasszállító közvállalat igazgatóhelyettese – miközben a legutóbbi választási listák adatai szerint az 1978-as születésű Stevica Drčić még mindig egyetemi hallgató – legalábbis májusban még az volt. Azért kerülhetett ilyen magas pozícióba, hogy rá ne vonatkozzon a hatalmas elégedetlenséget kiváltó rendelkezés, mely szerint a közvállalatokban dolgozók fizetését – kivéve a vezetőségét – harminc-negyven százalékkal csökkentik.
Munkát kapott mindenki, aki a nagykoalíció valamelyik pártjának képviselője. Nem is csoda, hogy át kellett alakítani a városháza épületének irodáit – nem fértek el mindannyian, akik most oly sokat tesznek a városért. Így lett a képviselő-testület elnökének is kabinetfőnöke, a polgármesternek pedig a helyettese mellett még három segédje – köztük Nebojša Janjić, aki ellen bűnvádi eljárás indult, s akit október elsejével neveztek ki erre a posztra –, de a város első emberének munkáját még egy négy tagból álló tanács is segíti, amelynek tagjai között olyan nevek is szerepelnek, akik ellen ugyan még nem indult bűnvádi vizsgálat, de ami késik, nem múlik.
A nép szemében mindenesetre ezeknek az embereknek a többsége nem szakmai rátermettségéről és eredményeiről ismert, egyszerű bűnözőnek nevezik őket.
Tehát semmi említésre méltó nem történt, az pedig, hogy érdemi együttműködés nincs, kilométerekről is látszik. Az építési idény kellős közepén – nem emlékszem mikor volt ilyen hosszú és gyönyörű az ősz – egyetlen utcára sem került még csak zúzalék sem, nem hogy aszfalt.
Azt, hogy itt valójában mindenki várakozó állásponton van, az is kiválóan mutatja, hogy még az ellenzék sem hangoskodik – vihar előtti csend, miközben a háttérben csaták folynak. Már a nyár végén arról beszélt a város, hogy ez a nagykoalíció nem éli túl a szeptembert. Ma már decembert emlegetnek, de a változásokra számítani lehet. Hogy ezek a változások mit hoznak, felesleges találgatni.
Azonban mégiscsak történt valami. Az elmúlt hét megmutatta, van ebben a népben még erő és tenni akarás. Talán a Népszínház bontása okozott ekkora felháborodást az emberek körében, mint amekkorát most a város központjának általános rendezési terve. Csak bízni tudok abban, hogy nem csak azért ébredt fel mindenki, mert a saját négy falát védi, hanem valóban féltik és meg szeretnék óvni a város arculatát.
Botrány lett a rendezési tervből, de csakis azért, mert a Mosolyogj Szabadkára! elnevezésű polgári csoportosulás Viktorija Aladžićtyal az élen nem hagyta annyiban. Pedig ők alig vannak néhányan politikusainkhoz viszonyítva.
A tervezetet augusztus 19-től egy hónapon át meg lehetett tekinteni a városházán, ez alatt az egy hónap alatt viszont rajtuk kívül SENKI nem emelte fel nyilvánosan a szavát a bontások ellen, senki nem tartotta fontosnak, hogy kiálljon mellettük. A Tervbizottság nyilvános ülésén az Aracs Társadalmi Szervezet nevében Gubás Ágota mondott nemet a készülő dokumentumra, de rajta kívül egyetlen magyar, nem magyar szervezet, párt sem tartotta fontosnak, hogy megjelenjen. A Magyar Szó az elmúlt két hónapban több alkalommal – kisebb és nagyobb példányszámú lapjaiban – is foglalkozott a tervezettel, mégsem emelte fel a hangját senki, egészen a nyilvános ülés megtartását követő napokig. Ekkor a legtömegesebb magyar párt elnöke, tartományi képviselő, majd a nemzeti tanács is közleményben állt ki a polgárok mellett. Persze hozzá kell tenni, hogy a többi párt, szervezet még csak erre sem méltatta a történetet.
Ez a közönyösség, csend, áltevékenység is hozzájárul ahhoz, hogy előbb-utóbb kiboruljon az a bizonyos bili. Már a remény sincs meg ahhoz, hogy ezek a mindenki által ismert arcok bármit is tegyenek a városért, a polgárokért. Még, ha sor is kerül a nagykoalíció felbomlására, az új, elméletileg kisebb koalíció tagjai sem mutattak eddig fel semmit, ami miatt bízhatnánk a szebb jövőben. Milan Popović, az Önálló Szakszervezet elnöke több alkalommal kiabálta már – legutóbb éppen a Tervbizottság nyilvános ülésén – azt a mondatot, amelyet már régen meg kellett volna fontolnunk: Lapátokat és botokat a kézbe, és zavarják el őket!
