– Érezted már úgy, hogy annyira eleged van, annyira tele van a hócipőd a mindennapi problémákkal, hogy képes lennél egyik pillanatról a másikra, minden gyökeret feltépve elmenni? – tette fel a kérdést Bandi, de valójában nem várt választ, és ezt én is pontosan tudtam, mégis válaszoltam, azzal a szándékkal, hogy jelezzem, jelen vagyok, figyelek.
– Nem, ilyen elszántságot még nem éreztem – mondtam, s közben azon járt az eszem, hogy Bandi elhatározta, hogy megy, annyi benne a keserűség, hogy semmivel sem tudom meggyőzni. Valójában nem is volt egyetlen olyan érvem sem, amelyet nyugodt lelkiismerettel felhozhattam volna. Nem tudom, mi a megoldás. Mi harmincasok, akik nem mentünk el öt vagy tíz évvel ezelőtt, lehet, hogy nagyon elcsesztük, ez járt a fejemben, miközben őt hallgattam.a
– Nem bírom tovább – folytatta Bandi, s közben a kezét tördelte, már csak három cigije maradt a dobozban, a pénze is fogytán. – Már dohányra sem jut, érted? Én tényleg türelmes voltam. Úgy gondolom legalábbis, hogy van egy bizonyos határ, amit magamnak szabtam ugyan, de nem léphetem át. Nem, mert akkor olyanná válok, mint amelyik embertípust olyan vehemensen elítéltem mindig is. Belebolondulok. Tisztában vagyok azzal, még mielőtt te is ezzel jönnél nekem, hogy vannak sokkal nehezebb sorban élők, tűrnek, még ha kenyéren, vízen élnek is hónapok óta. Én ezt nem várom meg, nem bírom. Mindennap azzal a reménnyel ébredtem, hogy majd mától jobb lesz. Az elmúlt húsz évem csak várakozással telt.
– Az enyém is – tettem hozzá halkan, de nem figyelt.
– Közben pedig sorra adják föl mellettem az emberek – folytatta. – Az új életet választják, azt, hogy talán soha nem lesznek többé otthon, mégis mennek. Pusztán azért a lehetőségért, hogy emberhez méltó életet élhessenek. Van az a pénz, ami boldogít, nem igaz? – szegezte nekem a kérdést.
Miközben utolsó cigarettájára gyújtott, a távolba meredt. Mintha keresett volna valamit, valami kapaszkodót, de minden szép, ami történt vele, a múltba veszett. A jelenben nincs semmi, ami miatt a maradás mellett döntött volna.
– Én boldog voltam itt, érted? Mindent leszámítva. Azt is, hogy az udvaron tűzön sütöttük a palacsintát, mert 12 órán át nem volt áram, nekem az is boldogság volt! Az sem tett boldogtalanná, hogy a bombázások miatt nem tudtam befejezni a középiskolát, hogy a tanulmányaim felét az utcán, tüntetéseken töltöttem. Ettől csak egészebb, érettebb lettem. Pedig nem ez lett volna a dolgom akkoriban, nem igaz? De most már nincs miért harcolni, nincs kivel az utcára menni. Nem látom a célt. Te látod? Te látod magad ebben az országban tíz év múlva? De ha átmegyek a határon, vagy ha még messzebbre visz a szerencse, már attól jobban érzem magam, hogy mosolygó embereket látok az utcákon!
