Több milliárd év múlva, amikor a Nap felemészti hidrogéntartalékait, és vörös óriássá „hízva” felperzseli a Földet és a többi bolygót, senki sem marad, hogy azon törje a fejét, vajon az idő valós-e, vagy csak illúzió, a három térbeli kiterjedéssel egyenrangú dimenzió-e, vagy valami más, van-e időtágulás s téridő, megerősíthető vagy cáfolható-e az einsteini relativitáselmélet. Senki sem marad, hogy kiszámítsa, hogy az egy másodperc a 133-as tömegszámú cézium izotóp átmeneti rezgési periódusidejének 9 192 613 770-szerese, avagy 1,855×1043 Planck-idő. Senki sem marad, hogy naptárakat és órákat szerkesszen, mérje és beossza azt, ami elfogyhatatlan.
Addig azonban valamennyien benne vagyunk a hatalmas és rejtélyes időben, s az idő is bennünk. Bár egyes gondolkodók azt állítják, az idő nem lineárisan halad, hanem egyszerre létezik benne jövő s múlt, mi azt tapasztaljuk, hogy a pohár leesik és eltörik, s ez nem fordítható vissza, az üveg szilánkjai soha sem állnak megint össze pohárrá. A mi perspektívánkból az idő múlik, és visszajátszhatatlan. A születés pillanatában csupa jövő, a halál pillanatában múlt.
És mégsem, hisz az idő könnyűszerrel visszaforgatható, felgyorsítható, megállítható és befagyasztható. Valamennyiszer gondolkodunk, emlékezünk, tervezünk, időutazók vagyunk; hol a múltba teszünk kirándulást, hol a jövendő felé száguldunk. Gondolataink szárnyán a másodperc töredéke alatt jutunk el az univerzum legtávolabbi pontjáig, ugrunk át egy szemvillanás alatt a jelenből az ókorba, s onnan egyenesen a jövőbe. Nem kell hozzá űrhajó s időgép, csak egy kis idő. Az idő, amely ingyenes, de megfizethetetlen, birtokolhatatlan, de kihasználható, megtarthatatlan, de kitölthető.
Az idő, amely önkényúr módjára játszik velünk; esetenként fut, rohan, száll, máskor meg vánszorog, szinte áll. Amikor határidőre kell elvégeznünk valamit, felgyorsul; vágtat, mint az őrült, amikor meg fájdalom keríti hatalmába testünket, a sarokba telepszik, és kéjeleg afölött, hogy lám, most minden percünk óráknak tűnik. Ez a komisz hamiskártyás teszi azt, hogy a lassan araszoló percek ellenére az évek és évtizedek pillanatok alatt elszálljanak, hogy egy jó társaságban egy óra pillanatok alatt elrepüljön, s ha a tenyerünket a forró sütőlapra tesszük, egyetlen másodperctöredék is örökkévalóságnak tűnjék.
Az idő valójában érzelmi kategória. Hosszúságát nem percek és órák szabják meg. Rosszul is mérjük, órával nem is lenne szabad, hiszen igazi mértéke az átélés sebessége, a „megélt idő”, ahogyan Piaget nevezte. Ez az egyetlen mérvadó és igazán fontos, még akkor is, ha ez a megélt idő az életünket óhatatlanul jó és rossz szakaszokra osztja, amelyekből az előbbiek mindig túl rövidek, az utóbbiak mindig túl hosszúak.
Vannak azonban olyanok is, akik amondók, az idő gazdasági kategória, sőt pénzügyi, mert ugye az idő pénz. Nosza babrálnak is vele, előre- és hátrahajtogatják a mutatókat, abban az oktondi hitben, hogy az időt ki lehet tolni, s így az idővel ki lehet tolni, igáslóként be lehet fogni, húzza ő is a gazdagabb holnapba vetett remény szekerét. Következményeként most visszaállunk a zónaidőre..., hogy március utolsó vasárnapján ismét a nyári időszámításra tekerjünk előre.
Ezt a „játékot”, mármint a nyári időszámítást üzemanyag-spórolás miatt először az első világháború alatt vezette be néhány ország, köztük Ausztrália, Nagy-Britannia, Németország és az Egyesült Államok, aztán az ötletet az 1973-ban bekövetkezett olajárrobbanás hatására „melegítették fel”, így ’76-ban Franciaország, majd sokan mások is bevezették. Jelenleg 82 államban alkalmazzák (nálunk ’83 óta), így az egész EU-ban is, amely 2000-ben úgy döntött, meghatározatlan ideig folytatják az órák évi kétszeri átállítását.
Időközben kiderült, hogy az energiamegtakarítás mértéke már nem indokolja az átállítgatást, hovatovább az is, hogy az őszi óraállítás kedvezőtlenül hat ránk; ilyenkor sokan napokig ingerültebbek, gyengébb az összpontosításuk, aminek a hatása a közlekedésben is látszik; több a dugó és a baleset (érthető, hiszen 26-án pénteken 17 órakor még világos volt, hétfőn ugyanebben az időpontban már sötét lesz), ám maradunk az állítgatásánál.
Már aki. Ukrajnában például a parlament tavaly szeptemberben elfogadott jogszabályával megszüntették a téli és a nyári időszámítást, azaz rögzítették a nyárit, standardizálták a GMT+3 órát. Tették ezt az oroszországi példa nyomán, amit a köldökzsinórján élő Fehéroroszország is tüstént követett. Egyiptomban is hatósági döntés folytán van az, hogy az órák közép-európai idő (GMT+1) szerint járnak, holott az időzóna alapján a Greenwichtől való eltérés +2 kellene hogy legyen. Tunéziában viszont, ahol az időzóna alapján közép-európai időmérés lenne a logikus, hozzánk viszonyítva nyáron is –1 óra volt, (a mostani visszaállítással egyenlítődik ki), azért mert 2009 óta megszüntették az átállítást, amelyet 2005 és 2009 között alkalmaztak. A szomszédos Algériában sincs óraátállítás, Marokkóban ellenben szeptember 30-án hajtották vissza az órákat, és majd április utolsó vasárnapján hajtják őket ismét előre. Az amerikai kontinens több országában, így az Egyesült Államokban és Kanadában március 11-én és november 4-én végzik az átállítást (2007-ben „nyújtották” meg a nyári időszámítást), Kubában április 1-jén és november 11-én... Szóval ember legyen a talpán, aki még az időzónák jó ismeretében is eltájékozódik e bábeli „időzavarban”.
Mindez a takarékoskodás, tehát a pénz érdekében. Pedig...
Ha az idő pénz is, a pénz nem idő. Az idő megfizethetetlen. Értelmetlen hát stopperórára élnünk, rohannunk a másodpercmutatók után, loholnunk, hátha utolérjük (és lehagyjuk) magunkat, egy fokon úgyis belátjuk, sokkal több pénzünk van, mint időnk. S mert ez utóbbi rohamosan fogy (mígnem egy napon elfogy), csínján kell vele bánni; beosztani, mindig jusson a legfontosabbra, mindig legyen időnk arra, hogy leüljünk, és elnézzük, hogyan billeg a szélben a falevél, hogyan szövi hálóját a pók, legyen időnk arra, hogy kilépjünk a mókuskerékből, s megmosolyogjuk a tüsténkedő sokaságot, legyen időnk egy lágy érintésre, egy kedves szóra..., legyen időnk magunkra, szeretteinkre. Legyen időnk a boldogságra! Mert „az idő nem gyorsforgalmi sáv a bölcső és a koporsó között, hanem parkolóhely a Nap alatt”.
