– Jó reggelt Árpi bácsi! A piacra? – fogadta mosolyogva a pult mögött álló hölgy a boltba belépő idős embert.
– Oda bizony – bólogatott az öreg.
– Hogy van ma?
– Öregesen, Erzsikém, öregesen... Adjon már nekem egy szép kenyeret a szalonna mellé. Meg tegyen hozzá egy újságot is. Hadd olvasgassak a vevőkre várva.
– Nem lesz arra ideje, majd meglátja – mondta Erzsike.
Árpi bácsi csak legyintett, fizetett és folytatta útját a piacra. Az asztalok között haladva sorra odaköszönt neki a többi árus, ki intett, ki a kalapját emelte meg felé, többen is leszólították az egészsége felől érdeklődve vagy a fronthatásra figyelmeztetve.
Elért az asztaláig, elrendezte kevéske áruját, majd a székére telepedve fogta a virágokat és lassú mozdulatokkal hevenyészett kis csokrokat kötött és azt is az asztalra tette. Korán volt még, vevő alig lézengett.
Feltette a szemüvegét, széthajtott az újságot és belemerült az őt érdeklő hírekbe. Egy nap bojkott – olvasta a címet, majd átfutotta a cikket is, amiben arra kérik a polgárokat, egy napig ne vásároljanak nagy bevásárlóközpontokban.
Erről eszébe jutott, hogy egyszer a fia és a menye elcipelték őt egy ilyen nagy hodályba. Rossz érzéssel gondolt vissza arra, hogy milyen nyomasztóan hatottak rá a végtelennek tetsző sorok és az a rengeteg áru. Sokáig elveszetten bóklászott, majd hosszú percekig keresgélt mindent a kosarat tologatva. Közben végig attól rettegett, hogy menthetetlenül el fog veszni a polcok között. A zöldségeket nézegetve eszébe jutott a saját kertje, ahol a természet teszi a dolgát és nem a vegyszerek dolgoznak, melyek nagyra, de íztelenre duzzasztják a termést, viszont mogorván vette tudomásul, hogy az árak sokszor alacsonyabbak a piacinál, mert itt megtehetik, hogy akciózzanak, mert a többi termék magasabb árával úgyis behozzák a bevételkiesést, a kistermelők meg hadd panaszkodjanak. Mire befejezték a vásárlását, már nagyon fájtak a lábai is, és megkönnyebbült, mikor összetalálkozott családjával az édességek között. A pénztárnál a mogorva fiatal nő némán végezte a dolgát, nem kérdezte meg tőle senki, hogy van az unokája, mint reggel Erzsike, nem panaszkodott senki, hogy milyen drága a gyógyszer, s nem újságolta el senki, hogy a fia és a családja a hétvégére hazalátogattak, ahogy azt a piaci szomszédaitól megszokta.
Gondolataiból az aznapi első vevője riasztotta fel.
– Adj' Isten Árpád bátyám! Mit olvas?
– Azt írják, ne menjünk egy napig a bevásárlóközpontokba. Mit szól hozzá, szomszéd? – tette félre az újságot, és felállt.
– Ugyan, mit ér az az egy nap? De engem úgysem fognak ott látni. Egyedül nem is tudok kijutni. Biciklivel menjek tán nagybevásárlást csinálni? Meg nem is éri meg átutazni a fél várost, csak ha az ember sokat vesz egyszerre. Arra meg kinek van pénze?! Örülök, ha a kis nyugdíjból elsejétől elsejéig kihúzom.
– Igen, minden megdrágult. Azt írják, ezek a nagy marketok meg kihasználták a lehetőséget és tovább emelték az árakat. Meg nagyon oda kell figyelni a szavatosságra. De talán a kisember így visszakapja a vevőit, hiszen nálunk minden friss.
– Az a baj, Árpád bátyám, hogy az emberek nagyon leszegényedtek. Nem bírunk mi már miből költeni. De még megéri kijárni a piacra egy-két kedves szóért a régi ismerősökkel. Azokban a fránya marketokban ilyet nem tudnak. Egy kis luxust azért néha még megengedünk magunknak. Vasárnap almás pite lesz nálunk, úgyhogy adjon nekem két kiló almát ebbe a szatyorba. Meg tegye hozzá ezt a csokrot is, hadd örüljön az asszony, megérdemli.
A délelőtt végére elfogyott az alma, már csak egy kis csokor várta a gazdáját. Árpi bácsi összepakolt és hazaindult. Még megállt egy percre, hogy az unokájának vegyen egy csokoládét, a csokrot pedig a fiatal eladólánynak ajándékozta. Mosolya láttán arra gondolt, ha még egyszer eljut egy nagy bevásárlóközpontba, a pénztárgépnél ülő hölgynek is visz egyet, hátha neki is felderül az arca.
