„Valamiből meg kell élnem” – jelentette ki vasárnap este Čedomir Jovanović egy tévéműsorban arra vonatkozóan, hogy kiderült, társtulajdonosa a Fidelinka Rt.-t bérlő Agroposlovi Kft.-nek, azon értetlenkedve, mi kivetnivaló van abban, ha egy politikus biznisszel (is) foglalkozik. Egy kicsit azonban mintha maga sem tartaná teljes mértékben összeegyezhetőnek a két dolgot, azonnal hozzátette, hogy az üzletet a felesége vezeti. A politikus azt is fontosnak tartotta elmondani, hogy az Agroposlovi szabályosan, közbeszerzési pályázaton vette bérbe a Fidelinka Rt. egy részét. Ezzel ellentétben a héten korrupciógyanús állítások fogalmazódtak meg a sajtóban a Fidelinka bérbevételének kapcsán, amelyekre reagálva a Liberális Demokrata Párt elnöke a politikusok vagyonának felülvizsgálatáról szóló törvény minél előbbi elfogadását követelte, és felajánlotta, hogy bárki ellenőrizheti vagyonát, illetve annak származását.
A közbeszerzési pályázat szabályosságának felülvizsgálatát bízzuk az illetékes igazságszolgáltatási szervekre, és térjünk vissza Čedomir Jovanović fent idézett kijelentésére, amely megítélésem szerint kétszeresen sántít. Először is erkölcsi értelemben. Jovanović köztársasági parlamenti képviselő, a parlamenti képviselők fizetése pedig százezer dinár körüli. A szerbiai átlagbér negyvenezer dinár, de sokan ennél jóval kevesebbet visznek haza. Felmerül a kérdés: kit képvisel Jovanović a Szerbiai Képviselőházban, ha a lakosságnál többszörösen magasabb fizetéséből nem tud megélni, s emiatt vállalkozásba kell kezdenie? Nem a vállalkozással van gond, minden szerbiai polgárnak – a politikusokat is beleértve – azt kívánom, hogy legyen sikeres vállalkozása, csak a politikusi/emberi hozzáállást vitatom, amiből kifolyólag magától vetődik fel a költői kérdés: ha valaki százezerből nem tud megélni, hogyan tudja képviselni azoknak az érdekeit, akik húsz-harmincezret keresnek?!
A liberális pártvezető kijelentésének másik vitatható mozzanata abban rejlik, hogy értetlenkedve fogadja, miért találja valaki különösnek, hogy politikus létére vállalkozása van. Nem a vállalkozás és a politizálás párhuzamos művelésével van gond, hanem a sorrenddel. A fejlett demokráciákban elfogadott jelenség, ha egy sikeres üzletember a politikában találja magát, viszont az már kissé visszatetsző, ha egy politikus egyszerre biznisszel kezd foglalkozni. Azonnal egy sornyi korrupciógyanús ügylet merül fel, ami adott esetben is felmerült. Természetesen nem Jovanović az egyetlen szerbiai politikus, akinek így alakul(t) a pályafutása, és véletlenül sem a legszemléletesebb példája az adott jelenségnek, azonban az ő esetében mindez nagyobb súllyal esik latba, mint másoknál.
Čedo az 1996/97-es egyetemista és polgári tüntetések során tűnt fel rátermettségével és energikusságával. Az elkövetkező évek során megtéveszthetetlen imázst alkotott magának a balkáni iszapba ragadt maradi erők heves bírálatával, a háborús politika és következményeinek maradéktalan elítélésével, az európai értékek állandó hangsúlyozásával, amivel kétségtelenül kivívta magának a józan ésszel gondolkodó szerbiai polgárok szűk rétegének szimpátiáit. Politikai hitelessége azon bukik el, hogy nem tudott felülkerekedni önmagán, és összeegyeztetni szavait a tetteivel.
Politikai vonatkozásban egy kicsit úgy járt, mint Marko Vidojković Kandžecímű (nemzedék)regényének hőse, aki tanulmányait elhanyagolva, kiharcolja a jogot az egyetemista testület szabad megválasztásához, amiért hősként ünneplik, azonban a szavazás napján gyorsan rádöbben, hogy amíg ő a forradalmár szerepében tetszelegve mindenki érdekében vásárra vitte bőrét, az addig szorgalmasan biflázók minden téren megelőzték, és elképzeléseivel ellentétben most ők jutnak pozícióba.
Mit tesz ilyenkor a forradalmár? Beletörődik abba, hogy az általa kiharcolt (látszat)változások tulajdonképpen csak az elüldözött erők helyébe egy másik (hasonló) erőket ültettek a bársonyszékekbe, és megmarad örök lázadónak, vagy pedig lemond elveiről, megköveteli a neki kijáró tiszteletet és javakat érdemeiért, s ez által részben olyanná válik, mint akik ellen küzdött? Emberi, nagyon emberi, és nagyon komoly dilemma. Hogy mennyire nem elvont kérdésről van szó, gondoljunk csak bele, hány névtelen otporos kockáztatta szabadságát és testi épségét, hanyagolta el egyéni boldogulását a „szent cél” érdekében, hogy néhány évre rá valamiféle Vuk Jeremićek és hozzá hasonló mamlaszok kerüljenek helyzetbe.
Čedomir Jovanović (is) áldozatává vált annak a jelenségnek, amely ellen másfél évtizede erőteljesen küzd. Esete, túlmutatva a liberális pártvezetőn, társadalmunk valódi természetéről árulkodik. Eszmei szinten sok szép gondolat fogalmazható meg, a szerb realitással érintkezve azonban még a legnemesebb elképzelés is rendszerint eltorzul. A legőszintébb szándékkal léphet be valaki a politikába, kimerítő stratégiákba foglalhatja az érdemi változások megteremtésére irányuló terveit, „háttértámogatás” nélkül azonban aligha tehet valami említésre méltót azok megvalósításában. Ha kitart elvei mellett, a közvélemény vesztesként könyveli el, és gyorsan eltűnik a süllyesztőben, ha pedig elfogadja a „segítséget”, akkor tulajdonképpen beáll a sorba, már nem mindig teheti azt, amiért szóban küzd(ött), és sokszor engedményeket kell tennie puszta (politikai) fennmaradásáért – vagy azért, mert valamiből meg kell élnie.
