Szerdán nyílt meg Szabadkán a melegedő. Csütörtökön reggel még csak hét, délután már tizennégy hajléktalan kapott itt segítséget. A szabadkai önkormányzat, a Vöröskereszt és a Szabadkai Egyházmegye Caritasa közösen működtetik – ebben az évben már másodszor – az úgynevezett melegedőt, ahol a februári fagyok idején húszan, köztük többgyermekes családok is menedéket találtak.
A melegedőben naponta háromszor enni kapnak a fedél, bevétel nélkül élők, megfürödhetnek – ez egyébként kötelező is azoknak, akik ott szeretnék tölteni az éjszakát, és kapnak tiszta váltásruhát is. Amennyiben orvosságra van szükségük, azt a város biztosítja, hiszen nincs egészségügyi biztosításuk. Egészségügyi vizsgálaton is átesnek, egy fodrász pedig mindegyiküket megnyírja. Ottjártunkkor „zárt be a fodrászszalon”, a legtöbben „büszkén” mutogatták új frizurájukat. Az önkéntesek akkor a Vöröskereszt munkatársát várták, aki a tetvek elleni szert szállította. Az ott lévő hajléktalanok mindegyike tetves.
Dobai István atya, a Caritas igazgatója lapunknak elmondta, szigorúbban ellenőrzik, hogy ki kaphat menedéket, mert a februári tapasztalatok azt mutatták, hogy egyesek csupán kényelmi szempontból költöztek a melegedőbe, így nem kellett otthon sem fűteniük, sem főzniük. Így most csak azok tölthetik ott a fagyos napokat, akiknek valóban nincs hová menniük. Mint azt Dobai atya hozzátette, igyekeztek azokat a családokat, akik tavaly gyermekeikkel néhány napot a melegedőben töltöttek, most időben ellátni tűzifával és élelmiszercsomaggal, mert nem egészséges a gyermekek számára ilyen környezetben tölteni a mindennapokat.
– Most csak Caritas-önkéntesek ügyelnek a klubban, igyekszünk elérni, hogy éjjel és nappal is legyen egy férfi is, aki rendet tart, mert sajnos
Dobai István atya (Molnár Edvárd felvételei)
előfordulnak konfliktusok. Az idén még szerencsére nem volt gond – mondta Dobai István, aki hozzátette, a legtöbb rászoruló sajnos semmilyen készséget nem mutat, hogy változtasson az életén, életformává vált nála a hajléktalan lét. Sajnos mindegyikük az alkohol rabja is. Olyan mértékben elveszítették a kezdeményezőkészségüket, hogy remény arra, hogy önerőből változtassanak az életükön, sajnos nincsen – tette hozzá Dobai, aki szerint ha lenne anyagi forrás arra, hogy állandóbb jelleggel működtetnének egy házat, ahol pszichológus, lelkész is foglalkozna velük, talán néhányan teljesebb emberi életet tudnának élni.
A melegedőben csütörtökön kora délután, nem sokkal ebéd után jártunk. Beszélgetőtársaink, Kökény Antal, Dankó Zoltán és Máté Mihály teáztak, amikor megérkeztünk. Mindhárman negyven és ötven év közöttiek.
Kökény Antal lapunknak elmondta, a téli időszak a legnehezebb, mert most nagyon kevés a lehetőség az alkalmi munkára. De még most is akad egy kis fizikai meló, mondja, a kollégájánál, ismerősénél szokott kisebb munkákat vállalni. Megkeres pár dinárt. Laknia azonban nincs hol. Volt egy élettársa, de nyár eleje óta az utcán él. – A legtöbb éjszakát a vasútállomáson töltjük. Ha lehet. De a rendőrség nem kímél bennünket. Nem is kérdeznek, ha meglátnak, már veszik elő a gumibotot és ütnek. Néha, ha a parkban ücsörgünk, akkor is elzavarnak bennünket. De hova menjünk? Valahol lennünk kell... – mondja elkeseredve Mihály.
Beszélgetőtársaink
Dankó Zoltánnal több alkalommal együtt dolgoznak, amit tudnak. Zoltán 1985 óta, amióta kijött a nevelőotthonból, az utcán él. – Volt idő, amikor jutott pénz egy kis albérletre, de már régen nincs rávaló. Szüleimet soha nem láttam, a Kolevkában, majd az otthonban nőttem fel, kijöttem, nincs senkim és semmim. Azóta így élek – meséli Zoltán. Amikor arról kérdezem őket, mi van akkor, ha nincs pénz, enni- és innivalóra – Akkor marad a konténer – mondják egyszerre.
Kökény Antal balról és Dankó Zoltán. Dolgoznának, ha lenne hol
Közben mindketten arra hívják fel a figyelmem, hogy Mihály története is figyelmet érdemel. Mihály csendes, nem szól közbe, végül néhány mondatban elmeséli, hogy a Zorka helyi közösségben lévő Apatini utcában volt egy háza. Ott éltek édesanyjával. Miután az édesanyja elhunyt, egyedül maradt a házban. Ebben az utcában folyamatosan megy a harc a betelepülő romák és a helyi lakosság között. Mihály azt meséli, állandóan terrorizálták, éjszaka nem mert otthon lenni, egyszerűen elzavarták a saját telkéről, a saját otthonából. Majd szétlopták a házát. Egyszerűen lebontották. – Hívtam a rendőrséget, kijöttek, jegyzőkönyvet vettek és elmentek. Ennek három éve. Azóta tengődök az utcán. Néha vissza szoktam menni, a Mihállyal egy ideig ott éltünk, de képtelenség. Az udvaron keresztül menekültem a saját házamból – mesélte Mihály, akiről egyszerűen nem vett tudomást az állam, nem védte meg.
Csütörtökön délután érkeztek új lakók. Még mindig van olyan rászoruló, aki nem hajlandó a melegedőbe jönni
Mindhárman azt mondják, ha lenne egy állandó munka, előbb-utóbb valahogy biztosítanának maguknak egy kis életteret, albérletet. – De kinek kellünk mi? – tették fel a kérdést mindannyian.
