Biztonság, biztonságérzet, félelem nélküli élet – amikor ezekkel a szavakkal, gondolatokkal kezdtem bíbelődni, előbb nagyanyám hattyúiról akartam írni, majd Magdáról meg a báróról, ENSZ-jelentésről, ám közben meghallottam – nevezzük így – Jolánka történetét, és úgy gondoltam, hogy ennél jobb címe nem is lehetne ennek az írásnak: Jolánka elveszett biztonsága.
Feldúlt tanyáján találkoztunk, nehezen jár még mindig, nagyon fáj a lába, fél arcán kötés, a szeme alatt kékeslila foltok. Egy késő este a libái hangjára nézett ki az ajtón, de már akkor ütötték is. Naná, hogy visszacsapott, erre álarcosok támadtak rá, egyikük a földre nyomta, rátérdelt, fojtogatta, amíg a többiek feldúlták a házát, és minden pénzét elvitték.
Hol bánatosan, hol indulatosan beszélt. Főként azt fájlalta, hogy a hatóság első kérdése nem az volt, mit tettek vele, hanem hogy honnan volt annyi pénze. Eladta a jószágot, mondta, hogy legyen miből elkezdeni a tavaszi munkákat. Hát most nincs. Se jószág, se pénz a munkakezdéshez.
Mi lesz velem? Kihez forduljak? Kitől kérjek segítséget, amikor ügyeletes helyett a horgosi rendőrségen csak egy telefonszámot találtunk akkor éjszaka? – kérdezgette.
Eddig sose félt itt kint a tanyavilágban. Mivel nyaranta a kánikulában az árnyékba húzódott a tehén, az éjjeli holdfényben legeltetett. Sose tartott semmitől. De most hogyan tovább? – töprengett.
Dőlt belőle a szó, végül mégis azt kérte, ne jelenjen meg a neve, a fényképe.
Nagy úr a félelem, annak a szavára hallgatni kell. Ezért nevezzük Jolánkának.
És térjünk vissza mama hattyúihoz.
Hol vannak a mama hattyúi? – kérdezgettem aprócska gyerekként nagymamám baromfiudvarának kerítésénél pipiskedve. Mamának nincsenek hattyúi – jelentették ki a felnőttek. De vannak, mert ő mondta – erősködtem. Végül rám hagyták.
Időbe telt, mire rájöttem: nem a nagy, fehér, kecses madarakat emlegette nagyanyám. Mama ugyanis mindig azzal hárított el mindenféle meghívást: mi lenne nélküle a hattyúkkal. Azután egyszer kiderült: hat lakója van a baromfiudvarnak. Hat tyúk.
Ne féltse őket, hazavárják, majd a szomszédasszony ellátja őket – buzdították a gyerekei a kimozdulásra. De mama egyáltalán nem attól félt, hogy távollétében valaki ellopja a szorgalmasan tojó tyúkocskáit, hanem úgy gondolta, nélküle a portán megállna az élet.
Akkoriban nem zártuk a kaput, csak ha mind elmentünk hazulról. Nem volt szögesdrót a kerítés fölött, és éjjel is csak ott engedték el a láncos kutyát, amerre róka ólálkodott a kertek alatt.
Ica barátnőmmel magunk jártunk óvodába, nem kísérgettek senkit a szülei. Legfeljebb helyet cseréltünk a járdán, ha libákkal vagy cigánnyal találkoztunk. Kis barátnőmet alighanem velük ijesztgethették (elvisz a cigány, ha rossz leszel!), nekem meg egy harcias gúnárral való összecsapás vette el a kedvemet tartósan a gágogókkal való barátkozástól. Szóval, ha libák jöttek, én mentem a fal tövében, ha meg nagy ritkán arra vetődött egy-egy barnább bőrű ember, akkor Ica.
Én nem tartottam tőlük, mert nálunk szívesen látott vendég volt a szép cigány Magda. Rendszeresen megjelent, leült a gang előtti hokedlira, tarka selyemszoknyáját szépen eligazítva az ölébe ejtett kézzel üldögélt, majd az anyámtól, nagyanyámtól kapott holmit gondosan a batyujába csomagolta. Amikor hátára vette a batyut, kézen fogtam, és mentem vele az utcánkban házalni. Nem kéregettünk, hanem házaltunk. Szinte mindenütt volt olyan holmi, amit már nem használtak, kidobni viszont vétek lett volna. Magda hát szívességet tett azzal, hogy a batyujába kötötte.
Emlékszem a cigány báróra is, aki pörge karimájú kalapjában, kackiás bajuszát pödörve, fehér ingben peckesen sétált a főutcán. Könnyű homoki bort neveztek el róla. Arra viszont nem emlékszem pontosan, mikor kezdtük el zárni a kapukat, nappal is. Valamikor a vérzivataros években, mert egyre forgalmasabb átjáróház lett a határ menti falunk.
Beszűkült életterű gyerekeinket kis magyarországi falucskában látták vendégül jószándékú emberek egy nyáron, s ahogy a hazatérő fiamra vártam, keményen rám ripakodott a határrendőr: itt nincs jogom várakozni, és megbüntet, mert a határzónában csak útlevéllel tartózkodhatok. Kikotortam a táska aljáról az útlevelemet, és volt képem megkérdezni, hogy az autók, kamionok mellett kéregetőknél van-e útlevél. Abban a hónapban 60 forintot kerestem, ennyit ért a fizetésem a nagy inflációban, mire Újvidékről Horgosra talált. A kéregetők ennek a sokszorosát vitték haza naponta. Gyümölccsel, zöldségfélével volt tele a határ – ingyen préda. Jöttek hát, egyre többen, és egyszer csak azt vettük észre, hogy már hiába zárjuk a kaput.
Mama hat tyúkocskája ma nem úszná meg.
„Az emberi biztonság fogalma csupán a XX. század vége felé bukkant fel a világ színpadán. Azelőtt több mint háromszáz éven keresztül az állami biztonság elképzelése volt ismerős és elfogadott fogalom” – olvasom, ahogy kutakodok az interneten.
Az ENSZ Fejlesztési Programjának 1994-es, Az emberi fejlődésről szóló jelentése tágabb értelmezésben határozta meg a biztonság fogalmát, két összetevőre bontva: egyik a „védettség a mindennapi életünk mintájában bekövetkező hirtelen és fájdalmas szakadástól”, a másik „az éhség, betegség, bűneset és elnyomás folyamatos fenyegetéseivel szembeni biztonság”. Majd a fogalmakat finomítva beazonosította az emberi biztonság hét különálló összetevőjét: gazdasági biztonság, az élelem és az egészség biztonsága, a környezeti, a személyi, a közösségi és a politikai biztonság.
De hát ott miféle emberi biztonságról beszélhetnénk, ahol a félelem névtelenséget, álnevet, arctalanságot szül.
