Sakkban tartottak. Mi ugyan még nem adtuk fel, de tény, hogy jó ideje már csak ők léphettek jól, ők tarolták le a bástyáinkat, parasztjainkat pedig már régen a földbe döngölték. Mi azért folyamatosan felálltunk, még most is, lesz, ami lesz. Nekünk van igazunk, nekünk kell megnyernünk a játszmát.
A játékban – nekem legalábbis – hatalmas erőt adnak az élet apró örömei, a család, a barátok, akik őszintén örülnek a sikerednek, akiket szeretsz meglepni egy-egy aprósággal, figyelmességgel. Igyekszem ezekre a szép, tiszta dolgokra összpontosítani, a por, a szemét mögé látni, amennyire csak lehet. A minap néhány pillanatra azonban ellepett az a ragadós fajta, amelytől nagyon nehezen szabadulni. Úgy éreztem magam, mint ahogy azok a fák érezhetik, akik az orkánerejű széllökések után nem tudnak szabadulni a műanyag szatyroktól, állandóan beleakadnak az ágaikba, s ha az egyik, vastagabb ágnak sikerül is elhajolnia, a másik vékony, sebezhetőbb ágba belekapaszkodik a hulladék és nem tágít. Így kapaszkodott belém vasárnap a düh, az elkeseredettség, a tehetetlenség érzése, miután nagyon jó barátunknak nem tudtuk megvenni a háromdecis, zöld üveges, kos képével díszített sört a szabadkai stadionnal szembeni bevásárlóközpontban. Jelentése volt annak az ajándéknak, ugyanis a világon a legjobb és legszebb dolog történik majd vele. Ehhez szerettünk volna ezzel a jelzésértékű aprósággal gratulálni. De nem vehettük meg. Azért nem, mert még este hét órakor sem árulhattak alkoholt az üzletben azért, mert kora délután volt egy focimeccs a városban. Az üzlet saját magát, a vásárlókat próbálta védeni, mint kiderült ugyanis, ők maguk kérték a tilalmat. Az eredmény? Alkoholt ugyan nem vásároltak az üzletben a szurkolók, elfogyasztották azt helyben, anélkül, hogy fizettek volna. Feldúlták a csokoládés polcot, megettek vagy harminc kindertojást, megitták a bolt szinte egész energiaital-készletét. Kárt és szemetet hagytak maguk után, vonatra ültek és hazamentek. Mi pedig csak álltunk a kasszánál szájtátva, majd a kezdeti meglepettséget beleegyezés, illetve megértő mondatok követték.
Őrület, gondolom még mindig magamban. Nekem, törvénytisztelő, adófizető polgárnak kell megértőnek lennem, elfogadnom, hogy néhány száz szurkoló, huligán sakkban tart, ők mondják meg nekem, mikor és mit csinálhatok, illetve nem csinálhatok, miközben ők mindent megengedhetnek maguknak.
A városban vasárnap több száz rendőr ügyelt a rendre. A stadion környékén még hivatásos katonák is voltak. Busszal hozták őket egész Vajdaság területéről, feltételezem, napidíjat is kaptak (amit nem a rendőröktől sajnálok, hiszen ők a munkájukat végezték), annyi rendőrautó és rabszállító volt a városban, mintha sorozatgyilkost kergettek volna. Nagyon szeretném tudni, hogy mennyibe került nekem, adófizető polgárnak mindez, amit néhány tucat, önmagát hiába kutató suhanc okozott, s ha épeszűek lennének és tudnának viselkedni, akkor ezt a pénzt, amelyet vasárnap a rendőri felügyeletre költöttek, vajon mire költötte volna az állam, a fociklub, vagyis az, aki a költségeket állta. Lehet, hogy jutott volna télen fűtött helyiségre, ahol még több sportoló készülhetett volna a következő idényre, esetleg néhány éven belül jók lehetnének az útjaink? Mennyibe kerül ez nekünk hosszú távon? Egyik kérdésre sem tudom a választ. Azt tudom, hogy nem túlzás azt mondani, sakkban tartanak minket. Akkor is, ha politikailag szervezett és támogatott csoportokról van szó, de akkor is, ha valóban néhány agresszív, erejét fitogtató, cél nélkül bolyongó fiatalról beszélünk. Ez a morális válság az, amelyből sokkal nehezebben fogunk kikecmeregni. Valóban drákói szigorra van itt szükség, mert ellenkező esetben ellep bennünket a szenny. Aztán ki tudja, hány erős águnk van még, amely elhajolhat előle.
A huligánok túszaiként álltunk tovább. Míg ők megszerezték, amit akartak, akkor, abban a pillanatban, amikor azt akarták, mi kerestünk egy másik boltot. Az ajándék pedig elérte célját, hangos hahotázást, örömet okozott.
