Huszonhárom évi (1918–1941) várakozás után 1941 virágvasárnapján a padlások legrejtettebb zugaiból pillanatok alatt előkerültek az 1918-ban elrejtett piros-fehér-zöld színű lobogók meg a nemzeti kokárdák. Az örömükben síró és ölelkező zentai magyarok pedig a tavaszi virágok erdejével borították a főutca hepehupás kövezetét, várva a magyar hadsereg bevonulását Zentára.
A bevonuló honvédség tényleg virágözönön lépkedve közeledett a palota, azaz a monumentális Városháza elé, ahol a helyi előkelőségek várták őket, patetikus isten hozottal és szóvirágok sokaságával. Vámos János tanár, dr. Felsőhegyi ügyvéd és Halász Sándor rőföskereskedő szónokoltak, míg feleségeik válogatás nélkül csókolgatták az eléjük kerülő honvédtiszteket (az említettek nem is sejthették, hogy egy fényképészinas megörökítette a tobzódást, és három év után Jaksić tanonca a fényképeket a Zentára érkező partizán kivégző osztagnak bemutatta, akik az említetteket meg a körülöttük lévőket elsőként végezték ki 1944 novemberében). Bűnük a túláradó és természetes örömük volt csupán. Nem hihették, hogy bűnöztek, mert ha igen, akkor 1944. október 7-én ők is elhagyták volna a várost, mint sokan mások, és elkerülhették volna az embertelen megtorlást.
A zentai őshonos szerbség nyugodtan fogadta a számára nem igen kellemes visszacsatolást. Nem úgy, mint az 1919-ben ideérkező telepesek, akik ijedtükben valamelyik háztetőről puskát ragadva lövöldözni kezdtek. Nagy lett a riadalom, s az örömbe üröm is vegyült, mikor kiderült, hogy a Mihók-malommal szemben lakó nyolctagú Samardžić család tágas házába gránátot vetettek a honvédek, megölve a család minden tagját.
A MAGYAR KÖZIGAZGATÁS KITELJESEDÉSE
A napokig tartó ünneplés után jöttek a hétköznapok, és beindult a magyar közigazgatás. Mi, akkori tizenévesek kidobolás által tudtuk meg, hogy a gimnáziumba kell sietnünk, mert folytatódik a tanítás. Az addigi algimnáziumból egyszerre főgimnázium lett, melynek élére a Budapestről Zentára vezényelt dr. Veres Árpád, az alma mater egykori diákja került. Ő nagy gyorsan összeverbuválta a tanári kart, persze főleg az anyaországból érkezőkkel, akik nem „ejtőernyősként” jöttek, hanem igaz és tisztességes pedagógusok voltak. Dr. Banó István későbbi akadémikus lett a zentai Csincsák Endre mellett a magyartanár. De a többi szaktanár is jelesen helytállt, mint például dr. Pécsváradi Erzsébet, aki számtant oktatott, dr. Majoros János biológiát, dr. Wagner Ilona (?) történelmet és a Zomborból átvezényelt dr. Wellenreiter Pál, aki a latin nyelvet gyakoroltatta rendületlenül velünk. A fiúknak a testnevelést Gecsényi Gyula TF-es tornatanár oktatta, a lányok testneveléséről pedig Eckert Kornélia gondoskodott. Érdekességként kell megemlíteni, hogy a zentai gimnáziumban mekkora súlyt fektettek a nyelvi képzésre. A hatnapos munkahéten az órarend szerint mindennapos volt a magyar, öt napon át a latin, hetente négyszer a német, és – forogj világ, ha hitetlenkedsz – a heti kötelező két szerb óra. A szerb nyelv oktatására sem Zentán, sem az anyaország más helyén nem találtak tanárt, ezért dr. Prodanovič és dr. Letić Újvidékről utazott Zentára. Klebelsberg Kunó demokratikus felfogása értelmében a kilencven százalékos magyar többség mellett Zentán a tíz százalékos szerb kisebbséget figyelembe véve dr. Hóman Bálint kultuszminiszter rendelkezett ilyetén.
KIVÉGZÉSEK RETTENETE
A visszacsatolás örömét csupán az zavarta meg, hogy Magyarország – német nyomásra – a tengelyhatalmak oldalán hadat üzent a Szovjetuniónak (az USA-nak nem!), és megkezdődtek a behívások. Persze, a mozgósítás ezen a vidéken csak részleges volt, és nem totális. Ez meg azt jelentette, hogy a módosabb és ismertebb polgárok nem kerültek az orosz frontra. A szerbséget aránylag békében hagyták, őket legfeljebb munkabrigádokba sorozták, de esetükben is nagy volt a kivételezés. Így például az egyik zentai hadiüzemben dolgozó szerbek azonnal felmentést kaptak, sőt a ZAK-ban, a Bocskayban és a Levente csapatban is vígan focizhattak tovább, kényszermunkára sem vitték őket (Gásó, Bíbó, Zsívó, Brlyó – csupán nevet kellett változtatniuk: Stepančevből lett Istvánfy, Preradovból Pálfi, Lazinból Lázár stb.).
Hogy az ország háborúba került, az elején Zentán csak a filmhíradókból tudtuk meg, mert itthon semmiben sem szenvedtünk hiányt. Még élelmiszerjegyek sem voltak, s a rózsaszín szemüveg csak nem akart homályosulni. Az első rettenet akkor ért bennünket, amikor 1942 tavaszán körözvényben közölték velünk a gimnáziumban, hogy másnap nem lesz tanítás, és az egész diákság – a tanárok vezetésével – a kaszárnya udvarára vonul. Amikor ezt az „örömhírt” otthon elmondtam, német ajkú nagyapám tudtomra adta, hogy én pedig otthon maradok, mert a kaszárnyában nem ünnepséget tartanak, hanem kivégzést. – Te pedig nem nézheted végig, hogyan akasztják fel fogorvosodat, dr. Gerőt – mondta. Állítólagos kommunista szervezkedésben való részvételükért hét zentai polgárt végeztek ki azon a napon: öt zsidót és két magyart. – Szerb nincs is köztük – mondta. – Nincs, mert ők okosabbak, mint mi, nem hangoskodnak és nem akadékoskodnak – volt nagyapám válasza.
Ahogy múlt az idő, elérkezett a második rettenet is. 1944 késő tavaszán a hatalomtartók felhívást tettek közzé Zentán, mely szerint a város majd kétezer főt számláló zsidóságának egyik reggel a zsinagógánál kell jelentkeznie, legfeljebb egy kofferrel a kezében, mert deportálni fogják őket. Akiknek rádiójuk is volt, azok a londoni BBC magyar nyelvű híreiből megtudhatták, hogy a zsidókat haláltáborokba viszik és elgázosítás lesz a végzetük. Házunk pont a zsinagógával szemben volt, s a lehúzott roló rései között láthattam a nagyszámú gyülekezetet, mely dr. Ehrenfeld Sándor főrabbi vezetésével megindult a vasútállomás irányába. A Littman fuvaros stráfkocsijára helyezték a kofferokat, és csupán az egyetlen, járni már nem tudó, kilencvenéves csipkekészítő Weiss nénit. Gyerekkori szomorúságomat csak tetézte, hogy egy maroknyi magyar (a nyilaskeresztesek) handabandázva szidta és köpködte a menetet, így kiáltozva: „Büdös zsidók, végre megszabadulunk tőletek”. A város lakossága némán ugyan, de protestált. Az utcák kiürültek, a jobb érzésűek otthonukba zárkóztak, nem akarván részt venni semmi módon ebben az ocsmányságban. A parlamentekben azonban voltak hősök, mint például Bajcsy-Zsilinszky, vagy Szlovákiában Esterházy János, akik fölemelték szavukat a zsidóság érdekében – de hasztalan. Így Magyarországról szinte eltűnt a vidéki zsidóság, és csak a hatalmas pesti gettó lakói menekültek meg részben, mert Horthy – észbe kapva – megpróbálta kijátszani a németeket és menteni a még menthetőt. Így a hetvenhat éves kormányzó megmenekült a nürnbergi pertől, mi pedig három év után visszakerültünk oda, ahová Trianon juttatott bennünket. Állampolgárságunk volt ugyan, de ahogy érkezett, úgy el is tűnt...
