Szerbia ismét választásokra készül, ami az ígérgetések elburjánzását jelenti, azonban nehezen képzelhető el bármiféle lényegi változás is a gazdasági és szociális válság sújtotta országban a politikai játékszabályok megváltoztatása és a polgárok szemléletváltása nélkül.
SZOCIÁLIS ÚTVESZTŐBEN
Társadalmunk gazdaságilag és szociálisan romokban hever. A helyzet javítása érdekében hozott rendszerbeli változtatások helyett a kormány jobbára csak vészelhárító intézkedéseket foganatosít: az árutartalékokból a piacinál valamivel olcsóbb áron biztosít étolajat a boltokba, megállapítja a kenyér árának legfelsőbb határát és hasonlók. A kormánytagok közben megfeledkeznek arról, hogy rendszeres bevételek híján sokaknak az 54 dináros kenyér is túlságosan drága, a szociális békét szorgalmazó rendeletek pedig aligha tesznek jót a mezőgazdaságnak, ami az ország talán egyetlen gazdasági kitörési pontja. Az egyre több munkanélküli, a minimálbér alatt kereső dolgozók és kisnyugdíjasok számára a mindennapok túlélése a legnagyobb kihívás.
Az említettek mellett az országban napról napra népesebb azoknak a tábora, akik papíron ugyan munkaviszonyban vannak, de már hónapok, sőt évek óta nem dolgoznak, és nem is kapnak semmiféle juttatást. Megfelelő intézkedések hiányában az állam sok ezer embert patthelyzetbe kényszerít: az érintett nem kaphat munkanélküli segélyt és új munkahelyet sem kereshet, mert hivatalosan munkaviszonyban van, ha felmond, hogy másik munkát keressen, és nem jár szerencsével, a lehetséges majdani segélytől is megfosztja magát, ha pedig marad, akkor nem tehet mást, mint reménykedik, hogy a vállalat mihamarabb újra működni kezd vagy csődbe megy. Addig is a létminimum alatt él, jó esetben feketézéssel – ami ellen, ugye, az állam teljes bevetéssel küzd – igyekezve biztosítani puszta létfenntartását.
A félresikerült privatizációk, a kétes múltú üzletemberek kezére játszott gyárak dolgozók és családjaik ezreit juttatták koldusbotra. Ahelyett, hogy határozott lépésekkel elejét vette volna a munkások kisemmizésének – például olyan jogszabályok elfogadásával, amelyek ellehetetlenítenék annak a vállalatnak a működését, amely nem fizeti rendszeresen a dolgozók bérét és a kötelező járulékokat –, az államhatalom szemrebbenés nélkül nézte végig a lakosság széles rétegének a lepusztulását, alkalomadtán üres szólamokat szajkózva vagy önös érdekből éppen a másik oldalnak udvarolva. Emlékezünk még a gazdasági minisztérium két évvel ezelőtti szégyenteljes indítványozására, hogy állítsák le a munkaügyi pereket, valamint fagyasszák be az eme perekből származó ítéletek végrehajtását. Mindezt azzal a nemes megfontolással indokolta a Mlađan Dinkić által vezetett tárca, hogy ha a munkások visszamaradt béreinek a kifizetésével terheljük az adott munkaadókat, akkor könnyen megeshet, hogy a szóban forgó vállalatok csődbe jutnak. Az üggyel kapcsolatban kérdések tömkelege vetődött fel, amelyek sajnos még ma is aktuálisak: ki a felelős azért, hogy ekkora tartozások halmozódtak fel a munkások irányába, ki tette lehetővé, hogy a privatizáció során a vállalatokat megvásárolt új tulajdonosoknak nem kellett azonnal törleszteniük kötelezettségüket, de mindenekelőtt az, hogy miért kell(ene) mindenestül a munkásokra ruházni egy cég fennmaradásának összes terhét? Ma már oda jutottunk, hogy nagyon sok látszatvállalatban foglalkoztatott dolgozónak nincs miből kezdeményeznie járandóságának megfizettetését, örül, ha a napi betevőre és a szolgáltatások részbeni kifizetésére telik.
ELÉVÜLT JÁTÉKSZABÁLYOK
Ilyen társadalmi és szociális helyzetben nézünk elébe egy új választási kampánynak, amelynek során az ellenzék – mindenekelőtt a Tomislav Nikolić által vezetett Szerb Haladó Párt körüli tömörülés – mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy felsorakoztassa maga mögé az elégedetlen polgárokat. A helyzet ismeretében ezt nem nehéz, ami ennél jóval összetettebb, olyan lépéseket tartalmazó programot felmutatni, amely a lakosság életszínvonalának a növekedését segítené elő. Ez az, amivel a haladók és társaik nem rendelkeznek. Minden bevethető eszközük a puszta szépelgés, ami többnyire jól hangzó ígérgetésekben, az elesettekkel való együttérzés megható tolmácsolásában és a jelenlegi hatalom ócsárolásában merül ki.
Annak ellenére, hogy ügyesen levetkőzték radikális múltjukat, EU-kompatibilis politikai mezt öltöttek magukra, és az utóbbi időben alig emlegetik Koszovót és a többi „szerb földet”, jól tudjuk, kicsoda Tomislav Nikolić és Aleksandar Vučić, és mit tettek az utóbbi húsz esztendőben. Éppen ennek ismeretében hangzik szörnyen az a megállapítás, miszerint annak a meglátásnak is van némi valóságalapja, hogy a haladók sem lennének rosszabbak a mostaniaknál, ugyanis az őket meghatározó tetszelgés a polgároknak jellemzi a most kormányzó koalíciót is. Az a legkiábrándítóbb, hogy semmi kilátás nincs arra, hogy belátható időn belül bármi is megváltozzon ezen a téren. Szerbiában a demagógia a politizálás legfőbb megnyilvánulási formája, eszköztárába pedig a populizmus minden lehetséges válfaja beletartozik.
Bő tíz évvel a demokratikus változások után a szerb politikai elit továbbra is képtelen pontot tenni a szükséges reformok végére. Ahelyett, hogy államvezetőkre jellemző határozottsággal néznének szembe az ország hosszú távú felemelkedéséhez elengedhetetlenül szükséges feladatok megoldásával, a szerb kormány tagjai pitiáner politikusokként csak a legközelebbi választásokra képesek összpontosítani. Ahelyett, hogy intenzívebben foglalkoznának a munkanélküliség, a szegénység, a bűnözés és a korrupció elburjánzásának problematikájával, időről időre ügyeletes témákat gyártanak, amelyekkel bizonyos mértékben elterelhetik a közvélemény figyelmét az égető gondokról.
A politikai passzivitáshoz hozzájárul a szerbiai politikai színtér kaotikussága. A hatályban lévő játékszabályok rendre heterogén kormányok létrejöttét eredményezik. A hatalmi koalícióhoz tartozó pártok azonban ahelyett, hogy kihasználnák a koalíciós kormányzás előnyeit, együttesen keresnék a legjobb megoldásokat a felgyülemlett problémákra, és szükség esetén megakadályoznák a mindenkori másikat az ország számára előnytelen lépés megtételére, gyakorlatilag felosztották egymás között a hatalmat, és a koalíciós partnerek zsarolási potenciáljának ismeretében csak kirívó esetekben szólnak bele a másik munkájába. Szerbiában gyakorlatilag a hatalom nem az állami szervekben és intézményekben, hanem a pártokban összpontosul. Éppen emiatt jelen pillanatban nincs, aki teljes mellbedobással felvállalja a kényes kérdések rendezését: a mágnások adóbevallásának ügyét, a felelősségre vonást a tönkretett vállalatokért, a vagyon-visszaszármaztatás kérdését, a koszovói realitás őszinte ismertetését stb.
A mindennapi maszatolásban és szemfényvesztésben, a protokolláris fényképezkedések és a sportsikerek ünneplése közepette a politikai vezetők elidegenedtek választóiktól, aligha érzik át azokat a gondokat, amelyekkel a polgároknak naponta meg kell küzdeniük. Ahhoz, hogy lényegi változásokra kerüljön sor, változtatni kell(ene) a játékszabályokon, mégpedig oly módon, hogy a pártok és a politikusok állandó függőségi viszonyban legyenek választópolgáraikkal.
ÁZSIAI MENTALITÁS
Szerbiában (és a régióban) téves a politika megközelítése. A politizálás ahelyett, hogy a közösség felemelkedését szorgalmazná, zömében az egyéni boldogulás eszköze. Kissé sarkítva úgy is mondhatnám, hogy felénk nem a gazdag üzletemberekből vagy tekintélyes közéleti személyiségekből lesznek a sikeres politikusok, hanem azokból, akik az előbbiek szeretnének lenni.
Téves lenne azonban azt hinni, hogy mindenről a politikusok tehetnek, hiszen nem az égből pottyantak közénk, hanem az adott társadalmi és kulturális miliő teremtette őket. Olyan társadalomban, ahol az emberek zöme bugyuta valóságshow-kon szocializálódik, ahol bűnözők és kétes múltú üzletemberek diktálják a szabályokat, és amelyben az „élelmesség” számít a legfőbb erénynek, aligha beszélhetünk európai értelemben vett kiforrott értékrendről. „Feltalálta magát” – szokás mondani arra, akire felnézünk, az elért célhoz alkalmazott eszközök pedig rendszerint utólag szentesülnek. A politikusok esetében is.
Szerbia földrajzilag ugyan Európához tartozik, de a lakosság mentalitása inkább tekinthető ázsiainak, mint európainak. Tekintélyelvűség, nagyzási vágy, szemfényvesztés, cezaropapizmus, a nagyvezér kultusza mind-mind olyan tulajdonságok, amelyek a fenti megállapítást támasztják alá. Mi sem bizonyítja ezt jobban a Vladimir Putyin orosz kormányfő közelmúltban tett belgrádi látogatása alkalmával tanúsított össznépi őrületnél, amelynek groteszksége a titóista és a miloševići népünnepélyek szürrealitását elevenítette fel.
Hasztalan beszélünk európai értékekről, ha azokat képtelenek vagyunk befogadni, és a magunkévá tenni. Érdekből származó kényszerből hangoztatjuk őket lépten-nyomon, abba a (tév)hitbe ringatva egymást, hogy az Európai Unió a megtestesült Kánaán, ahová elegendő bejutni az örökkön-örökké tartó boldogsághoz. Tulajdonképpen az EU-val való kampányolás is ázsiai mentalitásunk egyik leképeződése, a többség számára egy megfoghatatlan mézesmadzag, aminek hangoztatásával szép beszédeket lehet mondani – leginkább a semmiről.
Az önmagunkhoz és másokhoz való kritikus hozzáállás hiányában sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a politikumnak, mint amekkorát az valójában megérdemel. Így történhetett meg, hogy mára társadalmunk oly mértékben a különféle pártok martalékává vált, hogy már egy takarítónő foglalkoztatásához is egy közintézményben kizárólag valamelyik párton keresztül vezet az út.
A lényegi változásokhoz a polgárok teljes szemléletváltására lenne szükség, amely a realitás hiteles felvázolását és a valós problémákra összpontosító intézkedéseket helyezné előtérbe. Meg kell tanulnunk nem isteníteni vagy szidalmazni, hanem önmagunkkal egyenrangúként tekinteni a politikusra, nem szabad azt várni, hogy ő oldja meg problémáinkat, de követelni kell tőle, hogy teremtse meg a feltételeket ahhoz, hogy egyedül rendezzük gondjainkat. Az efféle követelésnek van létjogosultsága, a sokadik utcai felvonulásnak már aligha. Mindaddig, amíg az érintettek nem tanulnak meg a legközelebbi választásokon túl gondolkodni, permanens gazdasági és szociális válságban fogunk élni.
