Első nagy szerelmem a matematika volt. Míg legtöbb férfiismerősöm emlékezetében az első szerelem hallatán többnyire színes poszterekről csábítóan mosolygó Vénusz-tüzű fél-aktok vagy külföldről hozatott, romantikus képregénysztorival díszített olcsó törülközőkön fetrengő, fürdőruhás tizenéves lánykák tűnnek fel, akik fölényes közömbösséget színlelve sütkéreznek, addig a fenti kijelentés hallatán előttem az aranymetszet, a logaritmusok, az imaginárius szám, a végtelen számrengeteg, a spirál és a pi tárulnak fel; és hajlamos vagyok arra, hogy a körülöttem lévő legapróbb dolgokban is a számon megalapozott egzakt tudomány és a miszticizmus súrlódási területét keressem: lelkesedve figyelem az emberi tüdőből kiáramló cigarettafüst karikáinak a táncát, a forró kávéba öntött tejszínhab gyűrűzését, ahelyett hogy magamba szívnám a virágszálak bódító illatát, inkább a virágszirmok erezeteit bámulom elragadtatva, s mindeközben számtalanadszor idézem fel magam előtt a pillangóeffektust.
A számtan iránti rajongásom természetesen matematika-tanárnőm figyelmét sem kerülte el, aki nagy örömömre a kezdetektől fogva emelt szintű feladványokkal látott el, aminek köszönhetően később sikeresen szerepeltem különböző matematikaversenyeken. A dolog hátulütője az lett, hogy idővel matekórákon a tanárnőm átnézett rajtam, hiába jelentkeztem, sosem szólított fel, sőt az ötösért szóló kérdések megválaszolására külön hangsúlyozta, hogy én nem jelentkezhetem. Tizenkét-tizenhárom évesen ezt valóságos diszkriminációként éltem meg. Történt akkor azonban valami.
Húsvét harmadnapja volt, ami mifelénk a fiúk meglocsolásáról szólt. Éppen a matematika-tanteremben voltunk és vártuk az óra kezdetét. A tábla és az ajtó közt, a sarokban lévő mosdótálhoz sétáltam, megeresztettem a csapot, az egyik tenyeremből tölcsért formáltam és inni kezdtem, amikor váratlanul egy kéz a mosdótálba nyomta a fejem, miközben egy másik kéz a vízcsapot igyekezett minél jobban megereszteni. Gyorsan kiderült, hogy két osztálytársnőmről van szó, akik ily módon akarták végrehajtani rituális megtisztításomat, amit én nem igazán hagytam, és a nagy tolakodásban eltörtem a mosdótál falba rögzített egyik karját, amitől a szerkezet teljesen megroggyant. Jobb ötlet híján az eltörött részt sebtében visszaillesztettük a helyére, amitől a mosdótál visszanyerte eredeti kinézetét, de amikor a tanárnő kinyitotta az ajtót, újra leesett. Meghökkenten nézett a falból lógó kerámiacsodára, leült, majd szigorú hangon megkérdezte: ki a felelős? Nyomban felálltam. Tanárnőnk módfelett csodálkozott a hallottakon, de nem szólt semmit. Azt hiszem, nem a felelősség vállalása, sokkal inkább a csíny ténye lepte meg, ami nekem végre lehetőséget adott a megszólalásra.
Húsvéttájt mindig eszembe jut életem első pillantásra jelentéktelen epizódja. Ilyenkor újra felvetődik bennem a kérdés: mennyire vagyok hajlandó vállalni magam, szükség esetén vajon mennyire vagyok felkészülve a megújhodásra? A húsvét erről szól: önmagunk vállalásáról és a megújhodás lehetőségéről. És ha másban nem is, de az elsőben sokat segített a letört mosdótál, hiszen a matematikából tudjuk, hogy világunk egy rettenthetetlen isteni rendszer, amelyben minden összefügg mindennel: egy pillangó szárnyrebbenése Kínában az orkánerejű szélviharokkal Amerikában, akárcsak egy gyerekkorban letört mosdótál üzenete a férfikori szerepvállalással.
