A szerbiai válogatott az Eb-n
Tizenkét ország 18 szervezetének 347 versenyzője vett részt az elmúlt hét végén, Szentesen a HIKO (Honkyokushin International Karate Organization) világszervezet súlycsoportos gyermek, serdülő, ifi, junior és U20-as (Utánpótlás) kjokusin karate-Európa-bajnokságán.
A rendkívül erős mezőnyben a szerbiai válogatott részeként kispiaci gyerekek is ott voltak a megmérettetésen. A hattagú válogatottban négyen: Almási Kristóf, Barát Árpád, Nagy Torma Richárd és Nagy Torma Vince. Két belgrádi lány, Maša Čačija és Kristina Arsić erősítette a csapatot. A szerbiai válogatott tagjai közül ketten is dobogóra állhattak: Almási Kristóf a legfiatalabbak, a 2004-ben születettek
kategóriájában, Barát Árpád a 2000-ben születettek korcsoportjában ért el harmadik helyezést.
A kispiaci iskolában vártak edzőjük, Dejan Pejak, valamint apukáik, Almási Károly és Barát Zoltán kíséretében. Kedves, mosolygós arcú gyerekek – el se hinné az ember, hogy kemény bunyósok. Márpedig azok, mert a harcművészeteknek ez az ága a legkeményebbek közé tartozik. Mindketten egy éve sportolnak.
– Amikor tavaly megnyitottuk a kispiaci klubot, egy hét alatt hárman lemorzsolódtak, azóta változatlan a létszám. A kispiaciak mellett magyarkanizsai tagjaink is vannak, héttől huszonöt éves korig – mutatta be a klubot az edző.
Kristóf ötéves múlt, amikor jelentkezett.
– Nem volt kérdéses, hogy karatézni fog, hiszen Jackie Chan a példaképe. Amióta sportol, fegyelmezettebb lett, tudja, mit akar – mondta az édesapja.
Árpád édesapja szerint kevés óvodásról lehet ezt elmondani, és a gyerekek jó erőnléte mellett fontos az is, hogy a sporteredmények tanulásra ösztönzik őket. Hogyan viselik az anyukák, amikor a csemetéiket csepülik? Nehezen. Árpi anyukája a belgrádi országos válogatóversenyen esett át a tűzkeresztségen, de az Almási anyukának is nehéz napja volt.
Arra a kérdésre, hogy a civil életben előveszik-e harci tudományukat, határozott nemmel válaszoltak a fiúk.
– Eddig még nem volt rá szükség – mondták.
Gyorsan hozzátették, hogy a szabályzat szerint nem is szabad visszaélniük a tudásukkal.
Az edzéseken és a versenyeken viszont elő kell venniük minden tudományukat, és meg is teszik. Sorra vették az akadályokat a válogatóversenyeken, s közben nyakukon volt az övvizsga is, amelyen százszázalékosan teljesítettek a klub tagjai.
Hogy milyen volt a felkészülés az Eb-re? Hát nehéz. Kristóf kénytelen volt ugyan lemondani az édességről, mégsem sikerült a fogyókúra, ezért magasabb súlycsoportban versenyzett – és így is bronzérmes lett. Árpád a belgrádi stadion méreteitől hökkent meg – de az első harctól elillant a lámpaláz. Majd a szentesi Dr. Papp László Városi Sportcsarnok méretei és a hatalmas tömeg még a belgrádi élményeken is túltett. Az apukák mesélték, hogy milyen felemelő érzés volt látni az országos válogatottat, s abban a gyerekeiket a versenyzők között.
– Láttuk, milyen erős a mezőny Európában, a gyerekek sok verést kaptak ezekért a serlegekért – mutatta a csillogó jutalmakat Dejan Pejak. – Huszonegy éve űzöm ezt a harcművészetet, de tanítványom még nem jutott el ilyen magasra, és a szerbiai kjokusin karate történelmének eddigi legkimagaslóbb eredményei ezek.
Szerinte túlnyomórészt a szülők hozzáállásának köszönhetőek a sikerek. Ha a szülő nagyon akarja az edzést és versenyzést, de a gyerek nem, az a legrosszabb variáció. Nem szerencsés az sem, ha fordítva van. Kispiacon azonban találkozott a gyerekek és a szülők elvárása, igénye. Előfordul persze, hogy a fáradtságtól kicsordul a könny, és hogy a kudarctól lanyhul a lelkesedés, de olyankor egy kis szülői biztatás csodákat művel. És a kemény munkának megvan az eredménye – most például a gyönyörű serlegek mellett az, hogy máris meghívást kaptak a jövő évi világbajnokságra. És készülnek az ivanjicai nemzetközi nyári táborba.
A kispiaci bronzérmesek: Barát Árpád és Almási Kristóf
Addig még azonban sokat kell dolgozni, és hogy látták a szentesi (általában a magyarországi) munkakörülményeket, most már pontosan tudják, milyen nehéz feltételek közepette dolgoznak ők. Nemcsak a felszereltség, hanem a tömegesség tekintetében is. Ha egy budapesti klubnak 400-500 tagja van, akkor nem nehéz felállítania egy tízfős csapatot. Szerbiában kétszáznál is kevesebben űzik ezt a harcművészetet – mondta el az edző.
A támogatottságuk is sok kívánnivalót hagy maga után. Az Európa-bajnokságra való kiutazásukat például kizárólag a kispiaci helyi közösség segítette. A szülők elmondták, hogy bár a gyermekek egészségügyi ellátásában állítólag minden ingyenes, nekik a bajnokságra való kiutazás előtt ki kellett fizetniük a sportorvosi vizsgálatot. Nem az összeg magassága volt a baj, hanem az, hogy fizetniük kell egy nemzetközi verseny részvevőinek – akik a környezetük, országuk hírnevét öregbítik.
Nem túl kedvező munkafeltételek, hiányos felszereltség, hiányzó támogatás, erős nemzetközi mezőny… Akkor mégis, mi viszi előre ezt a kis csapatot?
Dejan Pejak szerint a lelkesedés. És az akarat.
