Toma Nikolić napokon át éhségsztrájkot folytatott, Velja Ilić is követte volna, ha az orvosa nem tiltotta volna meg neki határozottan (szerintem van is ilyen orvosi javallat: a beteg óvakodjon az éhségsztrájktól), Čeda Jovanović böjti időszakban kannibáloknak nevezi az afrikaiakat, Koštunica pedig hosszú álomból ébredve, kialvatlan szemekkel az alkotmány egyik példányát szorongatja és a többiek lépéseit nagyon határozottan ellenzi. Persze a hatalom sem tétlenkedik: Oliver Dulić új szemétdombot avat, miközben olyannyira elhiszi saját szavait a megtisztított Szerbiáról, hogy pluszmunka gyanánt a vasutasokat gyógyítja heti egy alkalommal; Mrkonjić továbbra is kitart azon álláspontja mellett, miszerint a tízes közlekedési folyosó a határidő lejárta előtt elkészül, noha az összes határidőt rég túlléptük; Mlađan Dinkić, mivel már nem miniszter, az országot járja, miközben új pártnévvel, ám a régi módszerekkel ismét ködöt árusít díszdobozban; Vuk Jeremić frusztrált, mert már jó néhány hete nem okozott nemzetközi botrányt; Vuk Drašković, mivel a jelek szerint sok a szabadideje, Draža Mihailović földi maradványai után kutat; Boris Tadić pedig új tavaszi-nyári kollekciójában gyakorolja az optimizmus sugárzását a tükör előtt.
Mindez nemcsak a tavasz eljövetelének hírnöke, hanem azt is jelenti, hogy hamarosan választások lesznek. A már bejáródott, jól ismert pártok mellett, mint mindig, amikor kampányidőszak van, most is megjelennek új arcok, új pártok, amelyek a semmiből kívánnak meglepetésszerűen berobbanni a gyorshajtás, a csajozás, az alkoholizálás és ezek különböző kombinációi ellen mentelmi jogot biztosító képviselői székekbe. Az új reménységek mindig azzal állnak a nagyérdemű elé, hogy „kérném szépen, ez az itteni politikai élet romlott, meg hát mindenki csak a saját érdekét nézi, az ország rossz irányba halad, éppen ezért, ha mi hatalomra jutunk, hát biztos, hogy teljesen máshogy fogjuk csinálni”.
A választási kampányban rendszerint minden erő ugyanazt kínálja fel, a különbség árnyalatnyi. Ha egyik egymillió munkahelyet ígér négy év alatt, akkor a másik másfél milliót két éven belül, ha az egyik négy év múlva csatlakoztatja az országot az Európai Unióhoz, akkor a másik nem csak azt ígéri meg, hogy EU-tagok leszünk, hanem még azt is hozzáteszi, hogy az unió központját Belgrádba helyezi át. Ebben a zűrzavarban felrázó erejű lehet annak az új szerveződésnek az aktivizálódása, amely ezekben a napokban van alakulóban. Véletlen folytán hozzájutottam formálódó programjukhoz.
A kezdeményezőbizottság szerint a jelenlegi politikai elit olyannyira rossz irányba viszi az országot, hogy érdemi minőségi változást csakis egy teljes, 180 fokos fordulattal lehet elérni. Éppen ezért a párt neve Száznyolcvan Fokos Fordulat Pártja, programjuk pedig pofonegyszerű: nem ráígérnek a többiek ígéretáradatára, hanem annak pontosan az ellenkezőjét ígérik.
Szemezgetek az elképzelésekből.
„A hatalom megszerzését követően meg kell szakítani a kommunikációt a választókkal. Felesleges ilyesmire az időt pocsékolni, annyira el leszünk foglalva a pártvezetéshez tartozók és a bennünket anyagilag támogató barátaink érdekeinek megvalósításával, hogy bele fogunk dögleni a munkába, hogy négy év alatt mindenkit kielégíthessünk. Ebben a folyamatban holmi munka nélkül tengődő volt osztálytársak, kis nyugdíjú szomszéd szegény nénik, düledező évszázados műemlékek csak hátráltatnak bennünket. A mandátum utolsó fél évében majd osztunk cukrot, étolajat, barátaink ideiglenesen megemelik a béreket gyáraikban és a többség ismét ránk szavaz…”
„Az állami közigazgatás reformjára van szükség. Újabb ügynökségeket, irodákat kell létrehozni, sőt minden tisztségviselő mellé 4–7 tanácsadót kell kinevezni. Új arcok vagyunk, eddig nem voltunk a hatalom közelében, mindannyiunknak rengeteg rokona, barátja van, akiknek munkahelyre van szükségük…”
„Általános megállapítást nyert, hogy a korrupciót visszaszorítani nem lehet. Nem is kell. Ellenőrzés alá kell vonni. Ki kell dolgozni egy pontrendszert arra vonatkozólag, hogy mely ügylet esetében mekkora »hozzájárulást« kell fizetnie annak, aki meg akarja kapni az adott munkát. Ha egy vállalkozó nem tudja kifizetni a szükséges csúszópénzt, ne is dolgozzon. Ha még ezt sem tudja kifizetni, akkor hogy fog utána adózni? A közbeszerzési eljárásokat egyszerűsíteni kell és olcsóbbá kell tenni. Például nem kell nyilvánosan megjelentetni őket, ezzel óriási összeg spórolható meg, ráadásul nem jelentkezik annyi pályázó, akinek utána válaszleveleket kell küldeni, tehát a postaköltségek is csökkennek…”
„A nyugdíjrendszer reformjával takarékoskodhatunk. Ennek lényege, hogy a nyugdíjasok egy részének egész egyszerűen nem fizetünk többé nyugdíjat. Azokkal, akik reklamálnak, az ügyfélszolgálatos hölgy kedvesen közli majd, hogy hiszen megkapta a pénzt, csak biztos már nem emlékszik rá. Emellett a nyugdíjbiztosító épületét egy húszemeletes toronyház legfelső emeletére helyezzük, ahol nem működik a lift, így aztán a beteg, fájós lábú emberek nem tudnak feljönni reklamálni…”
E sorokat olvasva nagyon fellelkesültem. Végre egy párt, amely újszerű megoldásokat kínál, és egy teljes fordulattal elindítja az országot a fellendülés útján. Vagy csak bepörögnek?
