Tegnap a végéhez ért a Telekom-saga nevet viselő szerencsétlen történet, miután a kormány döntést hozott, hogy nem fogadja el az osztrák érdeklődő második, 1,1 milliárd eurós árajánlatát. Sem. E határozattal tulajdonképpen kimondatott: az eljárás kudarcba fulladt. Ezúttal nem szándékozunk sokadszorra is leírni az eljárás kronológiáját, inkább megkísérelünk rámutatni a kudarc okaira és következményeire.
Az egyik legsikeresebbnek nevezett szerbiai állami többségű nagyvállalat nem talált vevőre. Az okok között pedig rossz döntések és lépések sorozatát fedezhetjük fel, többek között: rossz időzítés, elhibázott eladási folyamat és a piaci helyzet téves megállapítása.
Az időzítés a hazai és a nemzetközi gazdasági viszonyokat figyelembe véve is elhibázott volt. A nemzetközi pénzügyi válság még korántsem múlt el, Európa nagyjából kilábalt a görög válságból, a portugálok még csak most kerültek bajba, de több másik országban sem fényes a helyzet. Ilyen viszonyok között egy-egy potenciális beruházónak, tehát az osztrákoknak is, anyaországuk beleegyezése szükséges ahhoz, hogy több mint egymilliárd eurót kivonjanak az ottani pénzforgalomból és egy másik országban fektessék be. A szerbiai viszonyok szintén ismertek. A nagyfokú gazdasági leépülés, az ingadozó dinár-árfolyam, a növekvő infláció és a szabad piacgazdaság törvényeivel ellentmondó állami intervencionizmus gyakorlata kivétel nélkül növelik a beruházás kockázatát.
A kormányzó pártoknak azonban előválasztási évben egész egyszerűen pénzre volt szükségük, emiatt pedig az összes felsorolt fenti tényező háttérbe szorult. Hiba volt.
Az eladási folyamat az elejétől kezdve ellentmondásos volt. Az első hírek még arról szóltak, hogy a Telekomnak a kormány tulajdonában lévő 51 százalékát verik dobra, és egyes kiszivárgott hírek szerint a kormány nem hivatalosan meg is állapodott a Deutsche Telekommal, hogy aztán nem sokkal később a szerb cég részvényeinek 20 százalékát birtokoló görög OTE – amelyben a németeknek is vannak érdekeltségeik – bejelentse, hogy eladja tulajdonrészét.
Az egyik legnagyobb ellentmondást a megállapított eladási ár jelentette. Az 1,4 milliárd eurós eladási árat a kiválasztott privatizációs tanácsadó állapította meg a Telekom üzletvitelének átvizsgálása alapján. Ám, miközben a politikusok színe-javának véleménye volt és van az egész történetről, valahogy a háttérbe szorult a tény, hogy a versenypályázat – legalábbis annak nyilvános része – sehol sem említi a mantraként ismételgetett 1,4 milliárd eurót. Ergo: az osztrák ajánlat technikailag szabályosnak tekinthető.
A legnagyobb hiányosság pedig, amely pedig már következménynek is tekinthető, az a Telekom piaci helyzetének téves megítélése, ugyanis a menyasszony hozománya korántsem olyan tekintélyes, mint azt az illetékesek feltüntetni igyekeztek és ez csak romlani fog. A Telekom a közelmúltig monopolhelyzetben volt a hazai vezetékes telefonpiacon. Ez megszűnt, második szereplőként megjelent a Telenor is. Azonban, országszerte még ma is számos településen analóg telefonközpontok működnek, sok az ikerszám, miközben itt a tőkeerős versenytárs. Tehát a Telekom új gazdájának, ha piacvezető kíván maradni, jelentős összeget kell befektetnie a hálózat fejlesztésébe – a tenderben előírt eladási áron túl. Másrészt, a Szerbiai Telekom néhány éve 690 millió euróért vásárolta meg a boszniai szerb entitásban működő Telekom Srpske mobilszolgáltató részvényeinek 65 százalékát, részletfizetésre. A fennmaradt adósság 260 millió euró, amit természetesen szintén az új tulajdonosnak kellene kifizetnie.
Az egész eladási folyamat leginkább a jól ismert gyerekjátékra, a sükettelefonra emlékeztet, amelynek során az érdekeltek a tények helyett a hozzájuk legközelebb lévő személytől kapott információkra hagyatkoznak. Az eredmény pedig magáért beszél.
