1992. május 3-án a Szarajevóban rekedt JNH egységei megkezdték a kivonulást a városból. A területvédelmi egységek azonban megtámadták a konvojt. Összesen 42-en vesztették életüket: 10 katonatiszt, 28 katona és 4 civil. Az esetet máig nem vizsgálta ki a boszniai igazságszolgáltatás. A hatóságok júniusra ígérik a vizsgálatok befejezését. Miklós László rendes katonai szolgálatát töltette. A szarajevói egységben érte a háború. Akkor húszéves volt.
Május harmadikán elterjedt a hír, hogy a jugoszláv hadsereg egységei elhagyják Szarajevót. Mindent vigyenek magukkal, ami mozdítható – hangzott a katonáknak szóló parancs a laktanyákban. László egy tankba ült, s amikor elhelyezkedett, egy televíziókészüléket raktak az ölébe. Meg sem tudott tőle mozdulni. A konvoj az UNPROFOR védelme alatt elindult. A Dobrovoljačka utcában azonban megtámadták a menetet. A területvédelmi egységek arra szólították fel a katonákat, szálljanak ki a tankokból. Lackó a hátsó ülésen ült.
– Azt a fiút, aki kinyitotta az ajtót, hasba lőtték. Kibukott. A mellettem lévő kiugrott a tankból. Rálőttek, de túlélte. Nekem meg beszólt a támadó, olyan 15-20 méteres távolságból, hogy gyere ki. De én a rám helyezett tévétől meg sem tudtam mozdulni. Mondtam neki, nem tudok kijönni a járműből. A fegyveres nem gondolkodott: felemelte a fegyverét és rám lőtt. Szerencsére nem engem talált el, hanem az előttem lévő tévét. Nekem csak a karom és a combom sérült meg a szilánkoktól – meséli László.
Itthon szülei csak annyit tudtak róla, hogy elindult a konvojjal. Azt is tudták, hogy megtámadták őket, sőt, hogy valamennyien kimenekültek meg hogy voltak halottak, illetve volt, akit fogságba ejtettek.
– Nagyon sok szenvedésen kellett átesnünk. Megszenvedte a fiam is a magáét, mi meg itthon a miénket. Hosszú hónapokig ugyanis nem tudtunk róla semmit. Állandóan figyeltük a telefont, de hiába – meséli id. Miklós László.
Lackó – ahogyan akkor a 20 éves fiatalembert hívta a családja –, a támadás után Szarajevóban kórházba került. Miután ellátták sérülését, egy magánzárkába vitték. Ott nap mint nap megalázták.
– Bejött az egyik egy késsel, hogy na, majd most megnyúzunk, aztán bejött egy másik és minden ok nélkül lekevert egy nagy pofont. A harmadik meg leszaggatta rólam a maradék katonazubbonyt meg a kabátot. Persze, mindeközben naponta folyt a kihallgatás. Egyik nap egy tiszt, amikor tudomást szerzett arról, hogy magyar vagyok, elkezdett kérdezgetni. Kérdezte, tudom-e, hol van Zenta, ismerem-e a helybeli cukrászt. Én azt gondolom, ez a zentai szál menthet meg. Mert amikor kiderül, hogy ismerem a barátait, parancsot adott, hogy vigyenek ki a kaszárnyából és helyezzenek el egy családnál.
A 20 éves tornyosi fiú egy muzulmán (bosnyák) családhoz került. Semmije sem volt. Pártfogói mindent megosztottak vele.
Tornyoson édesapja mindeközben minden követ megmozgatott, hogy valamit megtudjon fiáról. Senki sem segített. Valakitől hallotta, hogy Németh Árpád, az Újvidéki Televízió egykori szerkesztője a háborús övezetben van. Ismeretlenül is felkereste és elmondta, semmit sem tud a sorkatonai szolgálatát töltő fiáról. Németh Árpád, aki akkor a Sky News forgatócsoportjával járta a háborús öveztet, mint mondja, az édesapának nem ígért semmit, de reménykedett, hogy sikerül megtalálni a tornyosi fiút.
– Azt tudtam, hogy nem lesz nehéz kollégáimat rávenni, hogy valakin segítsünk. Sok embert mentettünk ki Lackón kívül az ostromzár alatt lévő Szarajevóból. Szerbet, horvátot, muzulmánt egyaránt – meséli Németh Árpád, a Duna Televízió főszerkesztője.
Mintha a szénaboglyában kellett volna a tűt keresni. Árpád kérdezősködni kezdett és Lackó nyomára jutott.
– Én azt hiszem, az volt a szerencse, hogy egy magyart kellett keresnünk. Egy ilyen városban, mint az ostromlott Szarajevó, ha az ember rákérdez, hogy tudnak-e valamit egy magyar kiskatonáról, akkor arra emlékeznek az emberek. Biztos vagyok benne, hogy sokkal bonyolultabb lett volna a dolgom, ha egy muzulmánt kellett volna keresnem. Pontosan a nemzeti hovatartozása vezetett a nyomára.
László édesapja csupán egy keresztlevelet meg egy lejárt útlevelet adott Árpádnak.
– Nagyon sok dolognak a szerencsés egybejátszása kellett ahhoz, hogy ez a mentési akció sikeres legyen. Még odafelé menet elmondtam a magyar határőrnek, hogy keressük a Lacit és van egy lejárt útlevele. Megkérdeztem, ha véletlenül megtaláljuk, beengedi-e az országba? Azt mondta: a szabály az szabály, lejárt útlevéllel nem lehet közlekedni. És akkor rám nézett, és azt mondta: a szabály alól is van kivétel. S mint kiderült, valóban kivételt tettek és a magyar határon visszafelé átengedtek bennünket a lejárt útlevéllel.
Amikor Árpád rátalált a kiskatonára, már augusztus volt. Szerzett neki nemzetközi újságíró-igazolványt, mert csak így engedték fel az UNPROFOR repülőgépére. Zágrábban azonban újabb megpróbáltatás várt rájuk. A horvát határőrök el sem hitték, hogy valakinek van képe szerb (akkor még jugoszláv) útlevéllel átlépni a horvát határt. Ráadásul ez az útlevél még csak nem is volt érvényes. Feltartóztatták, majd kiutasították őket az országból.
László augusztus 20-án érkezett meg Tornyosra, de csupán három napig volt otthon, mert behívták a maradék egy hónapos katonai idejének letöltésére, aztán meg tartalékosnak.
A 39 éves családos apa saját gazdaságában dolgozik. Megmentőjét, Árpádot meghívta esküvőjére és tavaly 10 év után ismét találkoztak. Id. Miklós László fia megmentőjét látja az egykori haditudósítóban. Németh Árpád pedig szerényen csak annyit mondott: örül annak, hogy sikerült kimentenie Lackót, és attól a naptól egy kicsit a saját gyermekének is tartja a tornyosi fiatalembert.
