Soha sem jártam még zálogházban. Csak olvasmányélményeim vannak. Mindig olyannak képzeltem egy zálogházat, mint egy antikváriumot. A polcokon sorakozó életek emlékei, tárgyak, amelyeknek valaha volt otthonuk, amelyeket egykor szerettek, amelyek tartoztak valakihez. A zaciban, megfosztva személyes jellegüktől, csupán piaci értékük miatt tartják őket. Már nem kötődnek hozzájuk tulajdonosaik, itt már nem jelentenek senkinek semmit.
A napokban felkerestem Szabadkán három zálogházat is. Az indított útnak, hogy Vajdaság legnépszerűbb hirdetőújságjának címoldalán három zálogház hirdetését is fölfedeztem. Meglepett. Csak egyről tudtam. Hogy három is van, egy ilyen kis városban, ráadásul szinte egymás mellett . Hát, ennek oka lehet.
Egyikben sem az a hangulat fogadott, amire számítottam, sőt. Mindegyik teljesen üres volt. Úgy néztek ki, mintha éppen felújításra vagy meszelésre készülődnének és mindent kipakoltak volna, csak egyetlen íróasztal maradt még. Sehol egyetlen tárgy, egyetlen virág vagy kis hangulatjavító szobrocska, textil. Az égvilágon semmi.
Az első helyen várnom kellett. Egy huszonéves fiatalember húzott ki éppen valamit a zsebéből. A suttogásból kiderült, néhány ezüstgyűrűért szeretett volna készpénzt kapni. A középkorú hölgy, miután lemérte és valamilyen oldattal ellenőrizte az ékszereket, hogy valóban ezüstről van-e szó, közölte, 360 dinárt kaphat a láthatóan megszeppent fiú. A nő megpróbálta rábeszélni a kuncsaftot, ne tegye zálogba a gyűrűket, sokkal értékesebbek ezek az ékszerek. A fiatalember telefonált. Mégis kéri a pénzt, mondta, s mintegy magyarázatként hozzáfűzte, egy kávézóban dolgozik és hónapok óta nem kapott fizetést. Magyarázkodott, kényszeredett mosollyal.
Én két aranygyűrűt adtam oda. Gondoltam, életszerű próbát teszek. A csaknem öt és fél gramm aranyékszer ára a zaciban 65 euró, de ebből csak 58,5 eurót fizetnek ki, a kamat egy hónapra ugyanis 10 százalék. A zálogmeghagyás a végtelenségig hosszabbítható, további 6,5 euróért havonta. Nem hagytam ott a gyűrűket. Azt mondtam, majd meggondolom. Befordultam a másik két zaciba, és ott is ugyanezt az árat és feltételeket mondták, egy-két euró eltéréssel.
Egy aranyműveshez is elmentem. Ha törtaranyként adtam volna el a két gyűrűt, 8100 dinárt fizettek volna érte. Itt már bevallottam, hogy eszemben sincs eladni ékszereimet, újságíró vagyok, és tudni akartam, mennyit kapnék az értékeimért.
Én azzal a tudattal nőttem fel, hogy az arany sokat ér, az arany mindig érték. Ezért kaptunk elsőáldozásra, bérmálkozásra, ballagásra aranyat. Megdöbbentem az árak hallatán. Az én képzeletemben sokkal többet értek ezek a kis gyűrűk.
Az aranyműves nem lepődött meg, amikor előtte húztam le ujjaimról a gyűrűket. Hozzászokott ehhez a jelenethez, mondta. Vannak, akik zsebkendőbe csomagolva hozzák be az aranyláncukat vagy más ékszerüket. Hogy kik? Fiatalok és idősek egyaránt. Közös bennük, hogy a legtöbben úgy érzik, meg kell magyarázniuk, miért szánták rá magukat erre a lépésre. Voltak nála anyukák, akik azért adták el nyakukból az aranyláncot, hogy a gyereküknek cipőt vehessenek, és voltak olyan idős nénik, akik a karikagyűrűjüket azért adták el, hogy megvehessék a gyógyszerüket.
Aranyat pedig egyre kevesebben vesznek. Inkább az ezüst fogy. Az olcsóbb, és mégiscsak ékszer. Nincs már középosztály, amelynek fontos volt aranyat ajándékozni. A lecsúszott középosztály az, amely most lassan eladogatja vagy zaciba viszi az aranyait.
A szabadkai zálogházakban laptopot, korszerű számítógépet, értékes festményt és szobrot is elfogadnak. Ha a pillanatnyi pénzzavarnak vége, és az ügyfél és ki akarja váltani zálogba helyezett tárgyát, szólni kell a zálogház tulajdonosainak, mert a tárgyakat a bankban, széfekben őrzik. Ezért lehetett mindenütt meszelés előtti hangulat, döbbentem rá.
A zaci diszkrét hely. Mindhárom szabadkai üzlet bejárati ajtaja átláthatatlan.Vagy redőny van rajta, vagy tejüveget szabtak az ajtóba. Csendesen beszélnek, együttérzést mutatnak a dolgozók is. Az ügyfél meg szemlesütve, szégyenkezve áll, kiszolgáltatottan.
Amíg velem foglalkozott a gyorskölcsönt adó hölgy, egy középkorú férfi érkezett a parányi üzletbe. Eldöntöttem, megpróbálom megfejteni, kiféle, miféle lehet. Semmire sem jutottam. Fejét leszegte, legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében. Attól, hogy milyen zavarba jött fürkésző tekintetemtől, én is elszégyelltem magam. Bele akartam látni a szegénységébe, neveletlenül.
A zálogházak tulajdonosai nem szívesen nyilatkoznak. Nincs mit mondaniuk, ez olyan üzlet, amely a nyilvánosság tekintetétől távol zajlik. De annyit szűkszavúan egyikük mégis megosztott velem, hogy szomorú sorsokról hallanak nap mint nap. És nem múlik el olyan munkanap, hogy ne kínálnának fel használhatatlan dolgokat. Értéke ugyanis egyre kevesebb embernek maradt. Legújabban régi számítógépeket, ócska mobltelefonokat, a vitrinből kivett nippeket, sőt, állatokat is felkínálnak. A szegénység bugyraiból kievickélni próbálók mentsvárként tekintenek a zálogházra. De itt csak azt fogadják el, amit – ha a nyakukon marad – értékesíteni tudnak.
A szabadkai zacik meglátásom szerint teljesen mások, mint a nagyvárosiak. Szabadkán kis, Belgrádban pedig sokan nagy tételben „játszanak”. Néhány fővárosi zálogházban 1000 euró alatt nem adnak kölcsönt.Ezekben luxusautók és lakások is zálogba helyezhetők. A kamat a sajtóhírek szerint mindenütt havi 10 százalék.
A zálogházban nem kérdezik, hogy hitelképes-e az ügyfél, el sem hangzik a kérdés, hogy képes lesz-e a kuncsaft valaha is visszafizetni a gyorssegélyként felvett pénzt. Kezesre sincs szükség, csak valamilyen értékre, amiért kevéske pénzt lehet kapni. Ezért népszerűbbek a zacik a bankoknál, és ezért nyílnak egymás után, mert üzleti szempontból ez jó befektetés és távlata is van. Hosszú még az út a gazdasági talpraállásig.
Ha ékszert viszünk a zálogházba, ahhoz, hogy 12 000 dinárt kapjunk, 11 gramm 14 karátos aranyat kell zálogba helyeznünk. Az ékszerboltokban a törtarany grammjáért 1500 dinárt fizetnek.
Ha aranygyűrűkben számolunk, egy átlagbérért – tapasztalatom szerint – hat átlagos aranygyűrűt, illetve valamivel több mint 16 gramm aranyat kell elzálogosítani.
