Nem tudom, manapság megjelenik-e egy héttel a tanítás vége előtt a tantermek tábláin az Ó-IÓ-CIÓ-ÁCIÓ-KÁCIÓ-AKÁCIÓ-VAKÁCIÓ felirat, minden egyes nappal közelebb hozva a várva várt nyári szünidőt, de mi kisdiák korunkban még ujjongva örültünk a fokozatosan gyarapodó betűsornak.
Később már nem volt akkora az ujjongás. Tévedés ne essék, nem a szünidőnek nem örültünk, hanem annak, hogy az idő múlásával múlik a felhőtlen gyerekkor is.
Amikor az általános iskola kapuja csukódott be mögöttünk, már komoly válaszút előtt álltunk: szakmát, hivatást, azzal együtt életutat, életformát is kellett választani – gyerekfejjel. Mert hiszen nagyon is meghatározza az életutunkat az, hogy milyen középiskolában folytatjuk, illetve folytatjuk-e egyáltalán a tanulmányainkat. Ha nem, hát azzal meg is pecsételődött a sorsunk. Ha szakiskolát választunk, azzal is, annyiban, hogy egy hároméves középiskolából ritkábban vezet, és nehezebb az út a felsőoktatáshoz.
Aki tehát főiskolára vagy egyetemre készül, az eleve négyéves középiskolát választ, a legjobb, ha olyat, ami a továbbtanulását előkészíti. Aki orvosi egyetemre készül, nyilván nem az építészeti szakot választja, és aki gépészmérnöknek készül, nem iratkozik kertészetire.
Ott kezdődik tehát az Ó-IÓ-CIÓ-ÁCIÓ-KÁCIÓ-AKÁCIÓ-VAKÁCIÓ varázsának csökkenése, ahol nő a pályaválasztás felelőssége.
De vajon miként lehet ma felelősségteljesen és az érvényesülés biztos reményében középiskolát választani?
Szerintem sehogyan.
A döntés/választás felelőssége, a nagybetűs életbe való kizuhanás aggodalma nem új keletű, hiszen Ady Endre is így fogalmazott Üzenet egykori iskolámba című versében:
„Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.
De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.”
Bizony, az Élet csörtetett, és az ifjú szent megjózanodásban tudatosodott, hogy „Hős harc az Élet és megélni szép”.
Ady idejében még voltak víg üzenetei az iskolának. Az iskola erőt táplált, és embert szeretni meg küzdeni tanított olyannyira, hogy a nagy költő azt szűrte le végül:
„Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”
Fogalmam sincs, mostanában milyen víg üzenetei vannak az iskolának. Vannak-e egyáltalán? Ad-e olyan útravalót, mint Juhász Gyulának adott:
„Előre föl, miénk az élet,
E széles földnek kerekén,
Szemünkbe csillog az ígéret
És bennünk virág a jó remény.”
Úgy gondolom, nem ad. Vagy legalábbis nem hiszünk az ígéretnek, és ritkán teljesül a jó remény. Különben nem jelentené ki Szilágyi Domokos:
„18 éves csodálatosságom
Nem ezt, nem amazt – mindent akar -…
Nem erre szerződtem?
Nem.
Jobbra szerződtünk mindannyian.”
Bizony, sokan érezzük úgy, hogy jobbra szerződtünk. Jobbra szerződtünk, amikor általános iskolás diákként úgy döntöttünk, hogy középiskolásként éljük tovább az életünket, majd az érettségi után – még féléretten – a továbbtanulás mellett döntöttünk.
Manapság egyre gyakrabban esik szó arról, hogy nincs befejezett tanulmány, a diploma megszerzésével nem ér véget a tanulás. Átképzések, továbbképzések – ez ma a sláger. A valamikori jelmondat, miszerint ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz, mára úgy módosult: ahány szakmád van, annyi embert érsz.
Csakhogy az életfogytig tanulás sem mai találmány – hiszen a mondás szerint a jó pap is holtig tanul. No meg Reviczky Gyula is megírta már réges-régen:
"Ah vége, vége! Vagy ki tudja?
Diák marad az ember, amíg él,
Leckéjét a sírig tanulja:
Nehezebbet folyvást a réginél!"
Egyelőre azonban vége. Tessék sutba vágni füzetet, tankönyvet, és kipihenni a tanítás fáradalmait diáknak, pedagógusnak, szülőnek egyaránt.
Majd őszre újra beszélünk róla, biztosan nem ilyen felhőtlenül már, mert a szeptemberrel sok minden felszínre tör, szokás szerint.
Most azonban ne legyünk ünneprontók, hiszen lehet ebben a vakációban valami varázslatos, ha költők sokasága énekelte-verselte meg a szünidőt, s búcsúzott meghatottan kedves iskolájától.
