Milyen hatással lehet a nemzeti kisebbségek médiumaira az esetleges kötelező magánosítás?
A megszűnés fenyegetné őket 58,7%
Javulna a helyzetük és a minőségük is 15,4%
Nem jelentene nagy változást 14,9%
Nincs véleményem 11,0%
Szavazatok száma: 693
Szavazóinknak több mint a fele úgy véli, hogy a kisebbségi médiumok létét veszélyeztetné a magánosításuk, és nem sokan vannak azok, akik azt gondolják, hogy biztosan javulást hozna a privatizáció. Gondolom, hogy az „elutasítóknak” a 60 százalékhoz közelítő arányában szerepet játszottak az eddigi szerbiai tapasztalatok: épp a napokban jelentették be, hogy – uniós beintésre – huszonvalahány cég magánosítását fölülvizsgálják, bár azt hiszem, hogy a kisember némi túlzással inkább azt mondaná, hogy huszonvalahány esetet nem kellene bolygatni, de az összes többit igen…
Amit tehát eddig láttunk, annak alapján nem csoda, hogy viszolygunk a kisebbségi médiumok privatizálásától. Nem azért, mert föltételeznénk, hogy bárki is százmilliókat „vetne be” korrupciós eszközként megszerzésük érdekében, hanem amiatt, mert ezen a területen a kisebbség – esetünkben a vajdasági magyarság – számára súlyos következményekkel járna egy átgondolatlan és felelőtlen magánosítás. Mert a viszonylag jól működő gyárat ugyan be lehetett zárni, lefokozni raktárrá azáltal, hogy az új tulajdonos pénzzé tette a gépeket, „csupán” a munkások viselték a következményeket, ha azonban ilyesmi a kisebbségi sajtóval történne meg, korántsem biztos, hogy másik médium lépne a helyébe.
A rendelkezésemre álló szerény teret akár a kételyeimet példázó kérdésekkel is meg tudnám tölteni, de maradjunk csak néhánynál! Helyes, ha az állam nem tartja a kezében a médiumokat, mert ezáltal rájuk is tenyerelhet, vagyis befolyásolhatja objektivitásukat, ugyanakkor a stratégia szerint mégis megmaradna tulajdonában a jelenlegi állami a rádió és a televízió. Pedig ez nem kötelező uniós elvárás, miként a nemzeti kisebbségek sajtójának a magánosítása sem, bár van, aki ennek ürügyén privatizálna. Logikus és elfogadható, hogy mégiscsak szükség van némi közszolgálatiságra a piacra került médiumok mellett, ugyanakkor ebből adódik a kérdés, hogy kell-e kisebbségi közszolgálati médium. Vannak-e a kisebbségeknek olyan igényeik, sajátosságaik, amelyek ezt szükségessé teszik? Nyilván hogy nem is kevés, és nem csupán a nyelv a meghatározója a kisebbségi sajtónak. Igaz ugyan, hogy az állam (nálunk és másutt is) rendszerint csak a rádiót és a televíziót tartja meg „magának”, persze, a kereskedelmi adók szabadon működhetnek tucatjával. Elgondolkodtatás céljával mégis érdemes fölvázolni egy (szélsőséges) lehetőséget, hogy mi történhetne például napilapunkkal.
Az új tulajdonos természetesen a profit érdekében fektetett be, és úgy méri föl, hogy túl drága neki olvasókat nevelni a Képes Ifjúság által, és megszünteti. Az itt-ott jelentkező fölháborodást letöri azzal, hogy ő napilap megjelentetését vállalta. Szükségtelennek tartja, hogy „minden legyen” az újságban, ezért megszüntet még néhány rovatot, a helyüket pedig feltölti bulvártémákkal, hiszen tudja, hogy az ilyen újságok a legkelendőbbek, konkurenciája pedig nincs – bármennyire is a piaci versengés volt a célja a magánosításnak –, mert az eddigi tapasztalatok szerint két magyar napilap nem él meg ezen a kis területen. Hónapok múltán rájön, hogy nem kifizetődő távoli kis településekre szállítani az újságot néhány olvasó kedvéért. Gyorsan elül az újabb fölhördülés, a példányszám pedig növekszik, mert megújult arculatú, „modern”, bulváros az újság. Eközben távozik néhány újságíró, akik nem vállalják az új arculatot. Közben az idősebb olvasók, akikből legtöbb van, lemondanak a rendszeres vásárlásról: csökken a példányszám. Most már a tulajdonos mond föl néhány munkatársnak, de a tiszteletdíjasok táborát is lefaragja. Bár a tulajdonos vállalta, hogy nem csökkenti az oldalszámot, mégis megteszi, mivel az állam a privatizálás ellenére garanciákat, támogatást ígért, de ezek késnek, elmaradnak. Egyik nap nem indul a nyomdagép, a másikat meg már eladta. Délután jut el az olvasókhoz az újság, s mivel ez többször megismétlődik, mind többen szerb lapot vásárolnak, vagy az interneten böngésznek. A cég gondjai egyre nagyobbak, ezért úgy dönt a tulajdonos, hogy a továbbiakban a napilap csak hetente kétszer jelenik meg. Ismét fölmondások következnek, aki még maradt, az késve és alig kap bért. A napilap megszűnik, a tulajdonos profilt vált. Semmi köze tovább a magyar sajtóhoz.
Hogy az állam törvényes garanciákat vállalt? Ugyan már! Vajdaság finanszírozására meg az alkotmány garantálja a 7 százalékot!
