Piszkosak voltak, biztosan éhesek is, de nem ételt kértek először, hanem zoknit. Véresre törte mezítelen lábukat a szakadt cipő. Rengeteget gyalogoltak, mire átjutottak a határon, és bevitték őket a befogadó központba.
A többiek már gyakorlottan sorakoztak, ők azonban akkor érkeztek. Meggyötört arcukon hol verejték, hol könny patakzott. Segíthetek valamiben? – kérdeztem a két huszonéves fiatalembert. Telefonszámokat adtak. Csak annyit mondjak: a fiuk üdvözletét küldi. Semmi más információt, nehogy bajuk essen az otthoniaknak.
Vérzivataros időket éltünk. A két fiatalember Vajdaságból került a horvát frontra, onnan Magyarországra. Sokan kerestek akkor odaát menedéket, s akik nem közvetlenül a frontról kerültek oda, azokat nem is menekülteknek nevezték, hanem menedékeseknek.
Azután, hála az égnek, egyre kevesebb lett a szerbiai állampolgárokkal szembeni menekültügyi eljárás.
Jelentősen növekedett viszont tavaly a dél-alföldi régióban az illegális, főleg a zöldhatáron érkező belépők száma, és több mint a kétszeresére emelkedett a kiutasítottaké. A menekültstátust kérelmezők összetétele is változott: 2009-ben nagycsaládos koszovóiak jelentkeztek, tavaly viszont a legtöbben egyedülállóként és Afganisztánból érkeztek.
A határ mentén gyakran látni néhány fős kis csoportokat is, de arra nemigen akad példa, hogy tömegesen próbálnak nekivágni a zöldhatárnak. Ezért is keltett nagy feltűnést a napokig Horgos központjában tartózkodó afgán és iraki családok 23 fős csoportja.
Az első nap még kissé bizalmatlanok voltak, a második nap azonban már nyíltan elmondták, hogy nincs más vágyuk, mint eljutni Magyarországra, onnan pedig valahova, ahol emberhez méltó életet élhetnek. Háborús övezetből jönnek, vannak a gyerekek között tizenévesek, akik még sose jártak iskolába – mutatták az apák a lányaikat. Egy iraki férfi pedig a várandós feleségét: két hónap múlva hozza világra a gyermekét.
A róluk szóló tudósításokért a kommentárokban bőven kaptam hideget is, meleget is. Voltak, akik (velem együtt) szánták a szerencsétleneket, de olyanok is, akik primitív ingyenélőket láttak bennük. Egyesek szerint erkölcstelen volt feltárni a helyzetüket, mások szerint igenis beszélni kell róla, mint megoldatlan társadalmi problémáról. Sokan összetévesztették őket a megélhetési, illetve álmenekültekkel.
Június 16-án este eltűntek a falu központjából.
Másnap a magyar tájékoztatási eszközökben tudatta a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője, hogy huszonegy határsértőt – köztük tizenegy gyerekeket – fogtak el Röszke és Ásotthalom közelében.
Az is június 17-ei hír, hogy aznap megszületett az ítélet a Martonos alatt Tiszába fulladt koszovóiak haláláért felelős embercsempészek ellen. Még 2009 októberében lelte halálát a Tiszában tizenöt albán személy a szerb–magyar határ illegális átlépése közben, s most összesen 66 évre ítéltek el Koszovóban hét embercsempészt. Emellett 450 ezer euró pénzbüntetést is kiróttak rájuk. Ha elosztjuk tizenöttel, kiderül, mennyit ér egy emberélet.
Azok a szerencsétlenek nem érhették meg, hogy elérjék úti céljukat.
Az afgán és iraki menekültek első álma már megvalósult: eljutottak Magyarországra. Hogy ott pontosan mi történik velük, az attól függ, hogy menekültügyi eljárás keretében foglalkoznak-e velük, vagy az idegenrendészet veszi a kezébe az ügyet.
Egy azonban biztos: nagyon messze vannak még annak az álmuknak a beteljesülésétől, hogy emberhez méltó életet éljenek, melyben a felnőtt dolgozik, a gyerek iskolába jár. De az a kisbaba – még ha hontalanként is – talán már nem számkivetettként látja meg ezt a furcsa világot.
„Amennyiben befogadja valaki jótét lélek, segítőkész ember, ne csodálkozzon pár nap múlva, ha arra kel, hogy a vendégeinek se híre, se hamva, az értékeinek nyoma veszett.”
„Neked nem furcsa, hogy a háború szörnyűségeire hivatkozva nem békés országot keresnek új otthonuknak a menekülők, hanem gazdag országot, ahol kevés munkáért sok pénzt lehet kapni? Mindenféle munka nélkül segélyt és passzív megélhetést?”
„Ki fogja jobbá tenni azokat az országokat, ha a szorgalmas, dolgozni és tanulni akaró embereket ezrével kiemeljük, befogadjuk, a férgest meg ott hagyjuk?”
„Kedves délvidéki/vajdasági magyarok! Ne bántsátok, ne gúnyoljátok ezeket a szerencsétlen embereket. A már földre került emberbe nem illik belerúgni. Nem kell őket hazavinni, mint ahogy gúnyolódnak egyesek, de vigyetek nekik ásványvizet, takarót, pelenkát a kisdedeknek, vagy tiszta ruhát, amit már nem használtok. Nektek ez semmiség, nekik az életet jelentheti. Higgyétek el nekem, én tudom ez mit jelent, az életem folyamán kétszer voltam teljesen kiszolgáltatva idegen országokban vadidegen emberek jó vagy rossz szándékának. Mindkét alkalommal fölkaroltak, segítettek. Enyhüljön meg szigorotok, nyissátok meg szíveteket, holnap más emberként ébredtek.”
Íme néhány olvasói vélemény a sok közül. Én az utóbbival értek maradéktalanul egyet: földre került emberbe nem illik belerúgni. Hiszen aki mindenét feláldozva, aprócska gyerekkel, várandós asszonnyal vág neki a vakvilágnak, azt nem a kalandvágy fűti. Hanem a remény, hogy legalább az utódjának biztonságot teremthet.
