Elcsépelt frázis, hogy „a forradalom megeszi a saját gyermekeit”, mégis igaz. Azok, akik kőkemény meggyőződésből szálltak harcba egy-egy ügy érdekében, akik a menet élén masíroztak, és akiket nem lehetett megtörni, megijeszteni, eltántorítani, végül mindig eltűntek a süllyesztőben. Vagy – jobbik esetben – elvesztek az új körülmények között, miközben azok, akik mögöttük kullogtak, vagy esetleg ott sem voltak, a megfelelő pillanatban előjöttek, és ők lettek a megmondó emberek.
Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem a napokban, amikor szinte egybeesett két, látszólag egymástól elkülönülő, igazából azonban nagyon is ok-okozati viszonyban lévő esemény. Miközben a térség nyomtatott és elektronikus hírközlő szervei is megemlékeztek az egykori Jugoszlávia szétesése kezdetének huszadik évfordulójáról, a REKOM-ért elnevezésű civil kezdeményezésen belül furcsa pengeváltásra került sor. Az említett rövidítés mögött egy bosnyák–horvát–szerb kiterjedésű civil kezdeményezés rejlik, amelynek célja egy olyan vegyes bizottság létrehozása, amely a délszláv vérontás következményeinek szanálását, az eltűntek pontos listájának összeállítását és a megbékélést hivatott elősegíteni. A koalíció élén a három állam civil szektorának ismert és elismert képviselői állnak. Céljuk egymillió aláírás összegyűjtése volt, ezzel támasztották volna alá követelésüket. Ezt nem sikerült megvalósítani, a tervezettnek csak a fele gyűlt össze. Lehet, hogy a kudarc miatt történt, de a koalíciót alkotó civil szervezetek egyike-másika ezek után csúnya vádakkal illette Nataša Kandićot, a szerbiai háborúellenes és emberi jogokért küzdő front egyik legfontosabb személyiségét, azt állítva, hogy – kissé gengszteresen fogalmazva – „lenyúlta a pénzt”, amit e projektum megvalósítására gyűjtöttek össze.
Ebben az esetben másodlagos jelentőségű, hogy a felhozott vádak igazak-e. Az említett hölgy már akkor ki mert állni a nyilvánosság elé és el merte ítélni a háborút, elsősorban a „sajátjait”, a szerbeket, amikor sokan mások, akik ma azt állítják, mindvégig a „jó oldalon” álltak, egérlyukból figyelték az eseményeket. Milošević regnálása idején bátran kiállt a koszovói albánok mellett, szervezete pedig számos ügyben tett feljelentést háborús bűnökkel vádolva szerb katonai személyek vagy alakulatok ellen. 2005-ben, a srebrenicai mészárlások tízéves évfordulója napján ugyanazzal a buszkonvojjal utazott Belgrádból a megemlékezésre, mint e sorok írója. A belgrádi indulóhelyre páncélozott autóval érkezett, és a nemzetközi erők katonáinak védelme alatt járt-kelt. Nem nehéz kitalálni, miért. Koštunica kormányzása idején még mindig nem volt biztonságban az élete. Azért, ahogy gondolkodott és ami mellett kiállt. Akkor, azokban az években, a ma lármázó igazságharcosok nem tették fel a kérdést, miből él Nataša Kandić. De írhattam volna Sonja Biserko, Biljana Kovačević-Vučo és még számos olyan személy nevét, akik a legnagyobb nemzeti hisztéria idején is megőrizték józanságukat, és a békéről beszéltek. És hol vannak már ők? Biljana Kovačević-Vučo már nincs az élők sorában, Nataša Kandićtyal pedig, aki annak idején azt állította, hogy például Tomislav Nikolić jelen volt háborús bűnök elkövetésénél, most eszmetársai kisstílű módon a pénzen vitatkoznak.
A számos személyiségen kívül egy intézmény is említést érdemel, amely bátorságával szintén kitartásra ösztönzött mindannyiunkat, akik elhittük, Slobo rémuralmának is vége lesz egyszer. Ez a B92, amelynek a hatalom elvette a frekvenciáját, ezért utána Free B92 néven folytatta, ekkor zavarták az adását, üldözték munkatársaikat, de ők csinálták tovább. Néhány hónapja ennek a médiaháznak új tulajdonosa van, akit kizárólag a kereskedelmi elvek érdekelnek, értsd: a nézettségi indexek növelése. Ma olyan műsorokat sugároznak, amelyekbe egy-egy aktuálpolitikai kérdés kapcsán észérvekkel vitázó értelmes vendégek helyett például egykori háborús uszítókat hívnak meg, akik egymás szavába vágva, a műsorokból cirkuszt csinálnak. Az a tévécsatorna, amelyet ismertünk és szerettünk, eltűnt a süllyesztőben.
A B92 háborúellenes projektje volt a Rimtutituki nevű formáció, amelyben az Ekatarina Velika, az Električni Orgazam és a Partibrejkers együttesek tagjai vettek részt, akik Slušaj vamo című dalukkal igyekeztek felhívni a figyelmet a háború borzalmaira. Az EKV egykori frontembere, Milan Mladenović már nincs az élők sorában. Pedig lenne mit mondania…
