„Furcsa szerkezet az élő szervezet / manna s levegő amit ha élvezget / képzelheti magát akár szabadnak // de álmai persze szerteszaladnak / kevesebbet kap mint amennyit remél / s mire föleszmél immáron nem él” – írja Sziveri János A holnap hősei című versében. Valóban furcsa szerkezet az élő szervezet, s így mi, emberek is azok vagyunk: miriádnyi apró hús-vér részecskéből összetevődő, különös kreatúrák, intellektussal felvértezett szellemiséggel és érzésekkel teli lélekkel kiegészítve.
Személyiségünket nap mint nap számtalan impulzus éri valamennyi irányból, ami mind befolyásol(hat)ja tevékenységünket és világnézetünket. Identitásunk felépítésének szövevényes hálójába ily módon sok minden beletartozik, az adott korban és az adott helyen azonban a nemzeti hovatartozásnak kivételes jelentősége van, amire esetünkben különösképpen identitás-meghatározó tényezőként tekinthetünk.
Magyarságunk társadalmi mivoltunk döntő meghatározója. Magyarnak lenni azt jelenti, hogy az ember vállalja nemzeti hovatartozását, s a maga csendes módján mindennap eleget tesz a közösség, családja és önmaga iránti kötelezettségeinek, nem kérve ezért cserébe semmi egyebet, csak a lehetőséget, hogy ezt az ajándékot másnap is átnyújthassa.
A magát a nemzete szerves részének tartó embernek sohasem jut eszébe kérkedni hovatartozásával. Azért nem, mert olyannyira természetesnek tartja, mint a falat kenyeret és a korty vizet, amit naponta lenyel, vagy mint a levegőt, amit lélegez. A nemzetéhez minden pillanatban hű magyar embernek nincs szüksége állandóan bizonyítania nemzetiségét, és nem kell minden alkalmat megragadnia, hogy újra meg újra kinyilatkoztassa: „magyar vagyok”, mivel ez számára magától értetődő állapot.
A magyarságukkal hivalkodók sokszor nemzeti hovatartozásukkal (vissza)élő személyek: hivatásos magyarok, akik számára a nemzeti hovatartozás csupán eszköz az egyéni boldoguláshoz. Ezért bármikor lecserélhető: testvériség-egységgel, eurokonformizmussal, vallási érzelem dicsőítésével, bármivel, ami gazdasági érdekből kiszolgálja az adott hatalmi struktúrát.
A magyar ember lehet liberális, konzervatív vagy szociáldemokrata érzületű, s vallhatja mindezen politikai eszméket egyszerre, ha hithű konzervatívként családcentrikus, jó liberálisként megtűr mindenféle kisebbséget, és ösztönös szociáldemokrataként segít az elesetteken. Mindezzel ellentétben a hivatásos magyar egyetlen jellemzője a nemzeti hovatartozásával való visszaélés az egyéni javak biztosítására.
Lehet valaki kétkezi munkásként, művészként vagy értelmiségiként is jó magyar, de hivatásos magyarként semmiképpen sem. A hivatásos magyar a saját kis érdekein nem lát túl, csupán egy pénzgyártó propagandagépezet része. Miközben a külső világ felé az egekig magasztalja nemzeti hovatartozását, addig önmagában puszta pénzszerzési eszközzé silányítja ugyanazt.
A verbális szinten a közösség érdekeit támogató programok megvalósítása ellenére a hivatásos magyarnak nem a közösségépítés a célja, hanem a tömegesség felmutatása. A kettő nem ugyanaz. Turai Kamil szerint a közösségnek van eredete, ereje és erénye, ami összetartja azt. A tömegnek legfeljebb eredete és ereje van, de erénye nincs. Az erény hiánya pedig szétrombolja az egyéniséget: a tömeg tagjáét is.
A hivatásos magyar hatalomvágytól eltorzult érzékei hamis valóságképet tárnak eléje, amelyben a realitás kontúrjai elmozdulnak. Máskülönben nehéz lehetne minden reggel azzal a tudattal ébredni, nehogy megtévedjek a lecke felmondásában, minden alkalommal beintésre emelni a kezet, mint egykor az iskolában az ötösért, mímelni az együttérzést a testileg-lelkileg meggyötört emberekkel, s közben a fizetés biztosítására, támogatások lenyúlására, díjak bezsebelésére és luxusnyaralásokra összpontosítani.
A jó magyarban nem tesz kárt, ha nem magyarokkal érintkezik, más nyelven író szerzőket olvas, idegen kultúrákat is ismer, netán nemzeti önkritikát gyakorol. A hivatásos magyarban mindez gyanút kelt, éleslátó ösztöne nemzetárulást szimatol a dolog hátterében, s mint mindenben, ami eltér az egyéni céljait szolgáló eszmétől, potenciális veszélyt fedez fel, aminek következtében törzsközösségi mentalitásával összhangban azonnal farkast kiált, és csaholó vérebként kongatja meg a vészharangot.
A hivatásos magyar nem gondolkodik, hanem végrehajt. Nem érvekre hallgat, hanem parancsra cselekszik. Tevékenységével nem a nemzetet dicsőíti, hanem a nemzet dicsőítésével önmagát tömjénezi. Nem Istenben él, hanem istent játszik. A hivatásos magyar a magyar legnagyobb ellensége.
Egy közösség számára végzetes lehet, ha a hivatásos magyarok túllihegett látszatmagyarságukat nemzetmegtartó programként tudják prezentálni. Olyan „tudathasadásos” állapot uralkodhat el a közösségen belül, amelyben egyre több szó esik a nemzeti hovatartozás magasztosságáról, miközben maga az érzés egyre kevesebb tartalommal bír.
Az őszinte érzést nem lehet szólamokkal helyettesíteni, mint ahogyan a frázisokként pufogtatott hivatkozásokat sem lehetséges valódi tartalommal megtölteni. Nemzeti öntudatunk olyanná lesz, mint egy léggömb, amelyet addig fújnak, amíg szét nem pukkan. Amikor pedig ez megtörténik, akkor megmutatkozik a sokat szajkózott ömlengések valóságos súlya: a nagy semmi.
Ott állunk majd ki-ki a saját lelkiismeretével szembesülve, és egy soha el nem érkező holnap hőseiként szavalhatjuk mindannyian a költővel együtt Állat-világ című versének sorait: „Visszavonulni manapság nagy trükk – / mivelhogy nincs honnan! Az óra ver, üt, / de emberállomány nem lázad. Húzza / a búcsúmuzsikát az elv-társulat –– / Miközben a böllér bőrünket nyúzza / – bár látom, alig hiszem –, a plebsz mulat!”
