– A kommunista diktatúra 1945-ben, törvénytelen módon, államosított jelentős számú és kiterjedésű termőföldet, ingatlant. A nagyobb városokban, mint amilyen Belgrád vagy Újvidék, kisebb palotákat is minden további nélkül kisajátított. Az ötvenes években mindez folytatódott, igaz, más címszó alatt, a lényeg viszony ugyanaz volt: államosították a hetven négyzetméternél nagyobb üzlethelyiségeket, egyszerűen elvették azokat tulajdonosaiktól, akik, sok esetben, szüleik kis vagyonának megőrzéséért dolgoztak meg alaposan.
Miben térnek el a hazai tapasztalatok más kommunista államokban látottakhoz képest?
– A kelet-európai kommunista országokban a rendszerváltás a kilencvenes évek elején lezajlott, s ezek az országok rendre meghozták a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvényeiket is. Nem vártak évtizedekig a döntéssel. A rendszerváltás, hazánkban, bő egy évtizede lezajlott, a vagyon-visszaszármaztatásra még mindig várni kell. Hogy csak a volt Jugoszlávia egyes országaira vessünk egy rövid pillantást: Szlovénia, Horvátország, Montenegró is rendelkezik ilyen törvénnyel. Úgy tűnik, egyedül Szerbia maradt ki. Márpedig e jogszabály elfogadása az egyik előfeltétele az uniós tagjelölt-státus megszerzésének is. Túl hosszú ideje tart már a reménykedés korszaka. Az érintettek a miloševići rezsim megbukása óta várják folyamatosan a jó híreket. Helyettük azonban csupán ígérgetéseket kaptak mindeddig, a megszabott határidők rendre eltolódnak már több mint tíz éve. Tavasszal őszt, ősszel tavaszt jelöltek ki az illetékesek. Már több törvénytervezet is napvilágot látott, maga a törvény viszont nagyon nehezen akar megszületni.
Szűkebb környezetében milyen fejlemények, intézkedések kísérték az elmúlt évtizedben a vagyon-visszaszármaztatás ügyét?
– Magyarkanizsán is megalakult a vagyon-visszaszármaztatási egyesület, hozzávetőleg szintén tíz évvel ezelőtt. Munkáját, a kezdetekben, az igen nagy lendület, tettrekészség jellemezte: gyűlések, akciók, demonstrációk. Az idő múlásával, eredmények híján, ennek az egyesületnek a munkája is a minimálisra csökkent. Hét évvel ezelőtt Predrag Marković, az akkori parlamenti elnök, aki bizonyos ideig az államfő tisztségét is ellátta, egy körlevélben szólította fel az önkormányzatokat arra, hogy, ahol arra lehetőség van, adják vissza – a törvény megszületéséig, igaz, csak használatba – az egykori tulajdonosaiknak az államosított, üresen álló, vagy nem rendeltetésszerűen használt épületeket. Magyarkanizsán ez a folyamat sem akart beindulni a Magyar Koalíció választási győzelméig, akkor Nyilas Mihály polgármester volt az, aki megkezdte a korábbi ajánlás alkalmazását.
Mekkora esélyét látja annak, hogy az idén változás állhat be e kérdést illetően?
– Most ismét az őszt várjuk. Talán kissé több reménnyel, mint eddig. Tudjuk, hogy a törvény elfogadása uniós előfeltétel, s tudjuk, hogy az állam az utóbbi időben nagy léptekkel igyekszik a tagjelölt-státus elnyerése, s a csatlakozási tárgyalások megkezdése felé. A háborús bűnökkel vádolt személyek gyors kézre kerítése is erről tanúskodik. Ezúttal, tehát, nagyobb a remény, de sajnos még mindig legfeljebb a remény szót szabad alkalmazni.
Sokszor felmerül az a kérdés is: van-e az államnak annyi pénze, hogy a vagyon-visszaszármaztatást sikeresen lezárja?
– Számtalanszor hallani a kétmilliárd euróról szóló becsléseket. Vannak azonban olyan adatok is, melyek szerint a termőföldek nagy részénél meg lehetne oldani a természetbeni visszaszármaztatást. Az állam kezében maradó földeket pedig fel lehet használni a többi visszaszármaztatás finanszírozására is. S még egy fontos tény: az állam kezében lévő vagyon után senki sem adózik, de a visszaszármaztatott vagyonból a következő években már nagy haszna lenne az államnak.
