Az idén már ötödik alkalommal rendezték meg a Toleranciatábort. A tudósítások szerint az idei táborba mintegy kétszáz fiatal érkezett Ukrajnából, Németországból, Ausztriából, Magyarországról, Horvátországból, Szlovákiából, Romániából, Bulgáriából és Szerbiából. Tehát ha jobban meggondoljuk, egyfajta közép-európai ifjúsági találkozóról van szó, ahol a különböző országokból érkezett táborlakók kerekasztal-beszélgetéseken vesznek részt, kirándulnak, koncerteken buliznak és így tovább. Első párhuzamként a közismert taizés találkozók jutottak az eszembe. Első kérdésként pedig felvetődött: attól, hogy német, ukrán, horvát, román fiatalok kellemesen eltöltenek együtt egy hetet, hogyan fog toleránsabban viszonyulni egymáshoz a vajdasági szerb és magyar fiatal, hogyan vezet ez addig, hogy a temerini, az újvidéki vagy a szabadkai fiatalok nemzeti alapon nem esnek egymásnak? Ez az a kérdés, amire világos választ szeretnék kapni. Kivéve, ha tévedek, és nem ez volt a tábor alapötlete.
Mert semmiképp sem világos, hogy ebbe a táborba miért nem a korábban említett vajdasági települések szerb és magyar fiataljai mennek el, és ismerkednek meg egymással, egymás történelmével, szokásaival. Tudjuk, hogy valamilyen formában az olyan mostanában trendinek számító fogalmak, mint amilyen a multikulturalizmus, vagy újabban már az interkulturalizmus és az éppen boncolgatott tolerancia is a régről ismert testvériség-egység újracsomagolt, XXI. századi változatai, olyasmik, amelyekre „pénzt lehet szerezni Európából”. De ha már a kommunista időszaknak erre az elhasználódott fogalmára utalunk vissza, akkor miért nem nyúlunk azokhoz a dolgokhoz, amelyek akkor is hasznosak voltak és jól működtek. Mert voltak olyan kezdeményezések, amelyek igenis remekül szolgálták egymás megismerését. Kapásból kettő ilyen jut eszembe. Az egyik a jól ismert természetiskolák intézménye Letenkán, Palicson és a régi ország számos más pontján, ezek ugyanis nagyban hasonlítottak a mostani topolyai rendezvényre. Jómagam a Fruška Gorán kupuszinai magyar, kiszácsi szlovák és szenttamási szerb gyerekekkel töltöttem egy hetet, és remekül megértettük egymást, sőt még a szerb nyelvet is tanulhattuk.
A másik, szerintem nagyszerű kezdeményezés szülőfalum általános iskolájának és egy šumadijai kisváros, Rekovac iskolájának barátsága és közös „toleranciaprogramja” volt. Ez egyfajta diákcsere volt, a királyhalmi színmagyar iskola diákjai – önkéntes alapon – egy hetet töltöttek egy velük egyidős rekovaci – természetesen szerb – gyerek családjánál. Velük laktak, ettek, ittak, látogatták a nagymamát meg a rokonság többi részét, és minden nap eljártak a szerb iskolába. Megízlelték a „slatkó”-t, a kajmakot és a többi szerb ételt. Aztán a szerb gyerek jött Észak-Bácskába, a magyarok lakta Királyhalmára, megismerkedett a magyar emberekkel, az életükkel, a fogékonyabbak alapfokon a nyelvet is megtanulták. És a szülők is összebarátkoztak, számos esetben mind a mai napig élnek ezek a barátságok. A kilencvenes években nem ritkán csörrent meg Királyhalmán vagy Rekovacon a telefon, a kérdéssel: jól vagytok-e, mi a helyzet arra felé?
Meggyőződésem, hogy az általam érintett mikroközösségben ez a cserenyaralás – amely mostanában ismét éledezik – sokkal hatékonyabb és eredményesebb volt a világ összes toleranciatáboránál. Mert a szerb gyerekek között sokan akadtak, akik kezdetben úgy hitték, hogy a magyar gyerekek Magyarországról érkeztek. Aztán a két hét elteltével rájöttek, hogy is van ez. Mint ahogy a magyar gyerekek is meggyőződhettek róla, hogy ott lenn, Belgrádtól délre a zöldellő šumadijai hegyek között ugyanolyan emberek élnek, még ha más nyelven is beszélnek. Ugyanúgy szeretnek, gondolkodnak, ugyanúgy öltözködnek, ugyanazokat a filmeket vagy zenekarokat kedvelik, és azoknak a gyerekeknek a szülei is ugyanúgy szidják a belgrádi kormányt, mint az ő szüleik.
Ahhoz, hogy valójában megismerjük egymást, nem táborba kell zárkóznunk, hanem ki kellene onnan lépni. Abból a gettóból, ahová nagyon sokan önmagukat zárták be. Részben a háborús időszak következtében beállt bizalmatlanság miatt, részben pedig azért, mert így kényelmesebb. Mármint bezárkózni a szűk közösségbe, tartani magunkat a biztonságot nyújtó sztereotípiákhoz, miszerint Belgrádtól délre csak nagy bajszú, bocskoros, sajkacsát viselő, hagymaszagú emberek császkálnak az iszapban, kezükben géppuskával, amivel minden idegenre rálőnek. És egyszerűbb azt hinni, hogy vannak eredendően jó és rossz nemzetek, nem pedig jó és rossz emberek – nemzeti hovatartozástól függetlenül. Hiszen a magyar börtönöket is megtöltik valakik…
Ahelyett, hogy vennénk a fáradtságot, beülnénk az autóba, vagy buszra szállnánk és meggyőződnénk róla, hogy Kraljevo, Vrnjačka Banja, Niš, Užice vagy éppen Valjevo legalább olyan rendezett és szép városok, mint Újvidék, Zombor, Magyarkanizsa vagy Zenta. Ha beszélgetnénk az ottani emberekkel, vagy csak belehallgatnánk a beszélgetéseikbe, rájönnénk, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, hasonlóak a gondjaik, ugyanúgy köpködnek Borisra és Tomóra, és ugyanúgy elegük van Koszovóból. Ha nem jobban. És természetesen ugyanez fordítva is érvényes.
Ha mi, magyarok, kinyitnánk a nagykaput és kilépnénk a saját magunk által saját magunknak emelt táborainkból, akkor meggyőződhetnénk róla, hogy a rácsokon túl is éppen ugyanúgy és ugyanaz a nap süt. Akkor az is kiderülne, hogy ki van a rácson belül és ki kívül, és a rács melyik oldalán nagyobb a szabadság.
