Elsősorban Szabadka, de tulajdonképpen az egész régió is fejet hajtott Lifka Sándor, a közép-európai filmkultúra egyik kiemelkedő alakja előtt a múlt hét végén befejeződött Európai Filmek Fesztiválján. 2002-től a palicsi nemzetközi filmfesztiválon az európai filmalkotóknak életműdíjat osztanak, amelyet Lifka Sándorról, az első állandó szabadkai mozi megteremtőjéről neveztek el. Idén emléktáblát helyeztek el annak a háznak a falán, ahol Lifka megalapította az első mozit és a palicsi Vigadó környékén lévő padokra réztáblácskák kerültek azoknak a nevével, akik eddig megkapták a Lifka Sándor-életműdíjat. Az idei főhajtás része volt az a rendkívül színvonalas kiállítás is, amelyet a szabadkai Városi Múzeum szervezett, valamint a Lifka és a Lifkák című monográfia, amelyben 15 szerző tárta a nyilvánosság elé a filmkultúra úttörőjének életét és munkásságát.
A szerb és angol nyelvű monográfia a szabadkai Szabadegyetem és a belgrádi Jugoszláv Filmtörténeti Múzeum kiadásában jelent meg. Lifka Sándorról és családjáról eddig csak keveset, illetve kevesen tudtak. Az idei filmfesztiváli rendezvények segítettek megismerni a balkáni filmesek egyik úttörőjének, a Monarchia első mozitulajdonosának életét.
A Lifka család cseh származású. Ernesztina, az édesanya erélyes volt és nagy üzleti érzékkel rendelkezett. Családi vállalkozásuk a vándormúzeum és panoptikum működtetése volt, de a feljegyzések szerint lövölde és ringlispíl is a kínálatukhoz tartozott. A Lifka családban három fiúgyermek volt, Carl, Rudolf és Alex. Alex az egyik turnén, Bukarestben született. Mindössze ötéves volt, amikor édesapja meghalt. Az egyedül maradt anya tovább vitte a vállalkozást. Arról nincs egyértelmű feljegyzés, hogy már a mama is vetített volna filmeket. Viszont azt tudjuk, hogy Lifka Sándornak már 1900-ban volt kamerája és rengeteget filmezett.
Alex 20 éves volt, amikor rábeszélte testvérét, Karlt, kérjék ki elhunyt édesapjuk után járó örökségüket. A pénzből kamerát vettek és egy 460 férőhelyes sátrat építettek. Triesztben állították fel a vándormozit, számítva a kikötőváros sűrű forgalmára. Ám fél évnél tovább a hét filmből nem tudtak megélni. Ekkor kezdődött meg vándorlásuk. Bejárták szinte az egész Kárpát-medencét. A Monarchia egész területén moziztak meg a környező országokban is. Beleuntak a folytonos vándorlásba és Karl Linzben telepedett le, Alex pedig tovább vándorolt és egyre többet filmezett.
Filmre vette a kisvárosok életét és azzal csábította sátoros mozijába az érdeklődőket. Szabadkára először 1905-ben a nyár végén érkezett, mégpedig 580 férőhelyes sátorral, amelyet a Széna téren állítottak fel. Októberben nyolcvagonos vonatszerelvény szállította tovább a sátrat, az áramfejlesztőt, és egyáltalán a vándormozi kellékeit Temesvár felé. Második alkalommal 1911. május 27-én látogat el Szabadkára és már 900 férőhelyes mozisátrat hoz magával. Ezt a villamos végállomásánál, a mai lóversenypálya területén állították fel. A korabeli sajtó szerint pazar szórakozóhely volt Lifka Sándor mozija. „Fényárban úszott, bordó plüssfüggönyök és kényelmes bársonyszékek várták a közönséget. A bejárat faragott és aranyozott volt, finom olajfestményekkel díszítve. Villamos légkeverők szolgáltatták a friss levegőt. A vendégeket 15 tagú személyzet látta el.” Lifka Sándor minden előadáson a bejáratnál fogadta a látogatókat. Elegáns úriember volt. Még 1911-ben megkezdte az állandó mozi kialakítását.
Megvásárolta a rossz hírű Hungária kávéházat és ugyanolyan igényességgel rendezte be a filmvetítéshez, mint korábban a sátrat. A mostani Lifka Art mozi helyén volt az első állandó mozi és itt lakott Alex édesanyjával és testvérével, Rudolffal. A családfenntartó anya befolyása még akkor is érezhető volt a családi vállalkozáson, amikor fiai már felnőttek. Szabadkán az állandó mozi körüli kérvényezés és az alapok megteremtése is a kardos mama nevéhez fűződik.
Alex az első világháborúból visszatérve feleségül veszi Beck Erzsébetet, aki a Bácskai Hírlap alkalmazottja volt. Akkor ismerkedtek meg, amikor hirdetést ment feladni a helyi lapban, hogy népszerűsítse moziját. Nyilván ahhoz, hogy házasság lehessen a két fiatal szerelméből, a mama hozzájárulása is kellett. Mivel nem született saját gyermekük, Budapestről két hadiárvát fogadtak örökbe. A ma is Szabadkán élő Evetović Edit 12 éves volt, amikor nővérével együtt a Bácskába hozták. Mint mondja, „az anyu” is határozott egyéniség volt és akár a nagymama, ő is biztos kézzel irányította a vállalkozást.
– Azanyunakeredetilegerőshangjavolt. Smindigmondtaneki, Erzsikicsithalkabban, egykicsithalkabban. Smindig, amikorbeszélgettek, csakazanyutlehetetthallani. Azapurajobbanodakellettfigyelni, mertőhalkszavúvolt. Deaszavánaksúlyavolt: egyszermegmondta, ésfeltételezte, hogyfigyelnekráésőezzelmegelégedett. Azanyudinamikusszemélyiségvolt. Később, amikormárazapumeghalt, sokszormondtamazanyunak, hanemtégedvettvolnafeleségül, őtmegettékvolnaafarkasok, mertjóhiszeműembervolt. Azgondolta, haőnemcsapbesenkit, akkorőishihetmindenkinek. Ésazanyuvoltazakerubus, akiőrizteazotthont, akitávoltartottaanemmegfelelőembereketaháztól. Ugyanakkorazapuisarratanítottminket, hogycsakaztengedjükbeaházunkba, akiaztmegérdemli – mesélteEdit.
1921-ben a család eladja a Hungária épületét, benne a mozival. A mozit a Korzo Film részvénytársaság veszi meg, amelynek részvényese és egy ideig igazgatója marad Lifka Sándor. A mozi továbbra is az ő nevét viselte, de valakinek szúrta a szemét az elnevezés és végül még ugyanebben az évben Orient Film részvénytársaság néven jegyezték be a vállalkozást. A húszas évek első felében döcögve ment az üzlet, a harmincas években pedig már becsődölt. Hangosfilmeket nem tudtak vetíteni, mert nem volt hozzá megfelelő vetítőgépük, és a magyar feliratokat is betiltották a hatóságok, emiatt viszont nagyon lecsökkent a nézőszám. Felszámolták a részvénytársaságot.
1932-ben tűz ütött ki a zágrábi filmforgalmazó vállalat lerakatában. A hatóságok ekkor olyan rendeletet hoztak, hogy a filmeket csak bunkerekben lehet őrizni. Lifkának nem volt bunkere, de a BATA cég szabadkai kirendeltségének igen. A cégvezető elvállalta, hogy átmenetileg megőrzi Lifka filmjeit. Amikor Lifka Sándor néhány hónap múlva elment a filmtekercsekért, a vállalkozó letagadta, hogy bármit is átvett volna a mozitulajdonostól. A celluloidszalagokból a BATA cégnél cipőragasztó lett. Csak azok a Lifka- filmek maradtak meg, amelyek otthon valahogy elkallódtak. A mozgókép közép-európai népszerűsítője, a Monarchia első filmforgalmazó vállalatának tulajdonosa ezt követően soha többé nem vett kamerát a kezébe. Edit úgy emlékszik, apját nagyon megrendítette az eset, de nem tiltakozott, nem veszekedett. Belenyugodott a dolgokba, belenyugodott, mert érezte a tehetetlenségét és a hiábavaló dolgokkal, amelyeknek nem látta a pozitív végkifejletét, nem akart foglalkozni. Nem is akarta magát gyötörni. Felesége többször unszolta, perelje be a BATA céget, de ő azt válaszolta, attól még a filmek nem kerülnek elő és ha ez így van, akkor meg minek pereskedjen.
A második világháborút is megszenvedte a család. Lifka Sándor a mozizást követően egy villamossági boltot nyitott. Megélhetési gondjaik voltak, ezért a megmaradt húsz filmet és a kamerát eladták a Jugoszláv Filmmúzeumnak. Királyhalmán egy házat vásároltak és itt gazdálkodtak. Erzsébet gondoskodott a gyümölcsösről, rendezte a munkásokat. Királyhalmának mozit vásárolt és szerelt föl. Lifka Sándor 1952-ben halt meg. Hitvese, üzlettársa harminc évvel később. A szabadkai bajai temetőben áll a Lifka-síremlék. Sokak szerint a volt Jugoszlávia első filmese volt Lifka Sándor, mások úgy vélik, az elsők között volt, de nem a legelső. Annyi azonban kétségtelen, hogy Alex és családja a „poros, boros bácskai város”-ban megalapozta a mozgóképkultúrát és nemcsak közönsége szórakoztatásán, hanem művelődésén is fáradozott.
