Elakadt a közvagyonról szóló törvény tervezetének előkészítése, valahol annak kilencvennyolc százalékos teljesítésénél. A fennmaradó két százalék azért bizonyul óriási munkának, mert a vajdasági vagyon visszaadására vonatkozik. Az a kérdés, vajon visszakaphatja-e a tartomány mindazt, amit az 1988-as alkotmánymódosítás elvett: úthálózatot, postát, távközlési rendszert – a teljes infrastruktúrát. A választ már mindnyájan sejtjük, a kérdés felvetése azonban, ha csak rövid időre is, a figyelem középpontjába állította a vajdasági önrendelkezés „megfelelő” fokát.
Hallhattuk az elmúlt napokban, hetekben, mit gondol erről Bojan Kostreš, a munkacsoport vajdasági szociáldemokrata ligabeli vezetője. Nem sokszor, de hallhattuk a demokratákat is, akik előbb Kostreš menesztésének ötletét, később a hallgatást választották a legbölcsebb megnyilvánulási formának. Aztán hallhattuk azt is, miként vélekednek az összecsapásról azok, akik kívül rekedtek a szóban forgó munkacsoporton: a Vajdasági Magyar Szövetség képviselője szerint Kostreš egyértelműen a saját malmára próbálja hajtani a vizet az egész üggyel, az pedig az eszébe sem jutott, hogy egy olyan párt támogatását is kérje a sikerhez, mely biztosan támogatni tudná a vajdasági vagyon visszaszerzésének ügyét.
A munkacsoport vezetője valóban hozott egy helyességét tekintve megkérdőjelezhető döntést: a vajdasági probléma rendezését a munkacsoport asztaláról a közvélemény, mindenekelőtt a pártok asztalára dobta, s mindeközben talán kaján vigyorral az arcán halkan hozzá is fűzte, lássuk, mi lesz ebből. Kostrešnek igazat adhatunk, ha azt vesszük figyelembe, hogy a jelenlegi előtt már volt vagy tíz munkacsoport, s amint azt a mellékelt ábra mutatja, egyiknek sem sikerült megfejtenie a törvénytervezet összes fejtörőjét. Ebből a perspektívából valóban feltehetjük a kérdést: minek tovább várni, ha munkacsoporton belül nincs meg a kellő kompromisszumkészség az ügy rendezéséhez, miért ne lehetne a politika színterén megkísérelni e megegyezés fellelését – köztudott, csodákra képes a hazai politika, ha hatványozottan fontosnak és pontszerzésileg hasznosnak bizonyul egy adott probléma megoldását.
Most pedig igazán fontos lenne, hiszen az európai integrációs folyamat folytatása forog kockán, illetve ennek a folyamatnak a vezető politikai struktúrák által elképzelt forgatókönyv szerinti folytatása vált kérdésessé. Az idő is egyre inkább sürget, közeleg az ősz, közeleg az európai országvélemény is. Kostreš mindezzel tisztában volt, amikor a pártok kezébe nyomta a kérdéses nyolcvanötödik törvényszakasz számára elfogadható szövegét. Hogy ez mennyire számít a színjáték egyik felvonásának, illetve mennyire volt helyes maga a döntés, arról a megszületendő eredmények fognak a legőszintébben vallani. Csodát mindenesetre ne várjunk.
Ha igaz az, hogy a munkacsoporton belül Kostreš az egyetlen, aki a vajdasági vagyon visszaadásáért száll síkra, akkor visszább kell vennünk elvárásainkból is, hiszen a legutóbbi választások során a vajdaságiak alakították úgy, hogy a vagyon teljes visszaadását alkotmányellenesnek tartó pártok kapják a tartomány területén is a legtöbb voksot, aminek persze ehhez az ügyhöz sok köze nincs, mégis be kell látnunk: ma a vajdaságiak döntő többségét megjelenítő politikai erők ellene vannak az egykori vajdasági vagyon visszajuttatásának.
A megoldás alighanem egy hatalmi koalíción belüli, Vajdaságra nézve elenyésző hasznú kompromisszum lesz, mely talán a soron következő választásokat megelőző, már jelen lévő kampány hevében bizonyos apró morzsákat mégiscsak biztosíthat a tartománynak. Végül is maga a munkacsoport vezetője is beharangozott egy ilyen megoldási lehetőséget: azt mondta, az is eredménynek számít majd, ha legalább valamennyit sikerül megvalósítani a tegnap még éles hangon követeltekből. S ha ez tényleg így alakul, a legékesebb bizonyítékát kapjuk majd meg annak, hogy olykor a lenézendő politikai színjáték – avagy a díjazandó politikai elhivatottság – is kifizetődhet.
