Zoran Đinđić kormányában a Koszovóval megbízott koordinációs központ élén állt, ez alatt a három év alatt ismerkedett meg igazán a tartományt érintő problémákkal, az ott élő szerbek helyzetével, s az albán fél képviselőivel. Dr. Nebojša Čović eredményesnek nevezi a koordinációs központ élén eltöltött éveket, bár hozzáteszi, a nemzetközi erők részrehajló problémakezelése szerinte már akkor egyre nagyobb gondot jelentett.
– A dél-szerbiai koordinációs központnak az albán szélsőségesek fegyveres lázadását sikerült megoldania, békés úton rendeznie Preševo, Bujanovac és Medveđa községek területén. Mégis, már akkor világossá vált előttünk, hogy az ezekben a községekben történő események voltaképp a koszovói konfliktus reflexiói. 2001 második felében kerültem a koszovói koordinációs központ élére. Ekkor zajlottak le sikeresen a tartományi választások, ekkor kötöttünk Hans Haekkeruppal, a koszovói nemzetközi különmegbízottal egy lényeges, a koszovóiak létkérdéseit érintő megállapodást, ekkor kerültek be szerb képviselők a koszovói parlamentbe – igaz, hamar kiderült, hogy ezekre a képviselőkre is csupán díszként tekintettek, dicsekedhetett velük a nemzetközi közösség és a koszovói vezetés is. Haekkerup konstruktív módon állt hozzá a gondokhoz, de, ekkora időtávlatból, állíthatom – távoznia kellett. Teljes fordulat következett, mely nem a kompromisszumon alapult, hanem az albán szeparatista törekvések támogatásán. Ma már egyértelmű, hogy a mozgásszabadság, s a menekültek visszatérésének kérdésében sem juttatott bennünket előbbre ez a fajta nemzetközi politika.
Ha össze kéne hasonlítani az elmúlt évtized kormányainak a koszovói konfliktushoz való hozzáállását, milyen különbségeket venne észre?
– Szerbia meghatározott keretek közé van szorítva, ezért nemigen áll módjában változtatni hozzáállásán. A nemzetközi közösség azonban nemegyszer változtatott a hozzáállásán, erről már lehetne beszélni. A szerb hatalom viszont nem nagyon tehetett mást, mint hogy meghajlott a gondok és az ultimátumok előtt. Szerbia bombázásának akciója a könyörületes jelzőt viselte. Látott már valaki valahol is könyörületes bombákat? A NATO beavatkozását az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es határozata követte, melyet minden fél úgy értelmez, ahogyan akar. A kumanovói egyezményt is csak azért hívják egyezménynek, mert nem lehetett kapitulációnak nevezni, ami valójában. A békét és a stabilitást a KFOR-nak sem sikerült biztosítania. Milošević koszovói politikáját persze egyetlen normális ember sem támogathatja, igaz, az albán terroristák kiképzése már abban az időben is zajlott Észak-Albánia területén, noha azt Amerika is terrorista-szervezetnek tekintette. A szerbek enklávékba kerültek, melyeket mi azok valós nevén koncentrációs táboroknak neveztünk – tényleg azokra hasonlítottak. Mit tehetett volna ilyen feltételek között bármelyik szerb kormány? Nap mint nap kapta a pofonokat, a kiadatási feltételeket, hadd ne soroljam tovább. Nagyon nehéz demokratikus körülmények között vezetni az országot, állandó ultimátumoknak kitéve. Nehéz kormányozni úgy, hogy az egyik nagyhatalom támogatja a koszovói függetlenséget. Nem hinném, hogy az albánok érdekét szolgálná a független Koszovó vagy Nagy-Albánia megteremtése, bármekkora is legyen végül. Az élet kerekén egyszer fent, egyszer lent kapsz helyet – az albánoknak jó kapcsolatban kellene lenniük északi szomszédaikkal. Két-háromszáz év múlva fordulhat a helyzet. Az efféle hozzáállás persze nem tesz jót a délkelet-európai stabilitásnak. A megoldás a kompromisszumban rejlik. A kompromisszum pedig nem adhat meg az egyik félnek mindent, miközben a másiktól mindent elvesz.
Bizonyára a szerb oldalon is történtek mulasztások, hibák.
– A legutóbbi hibákat a koszovói miniszterelnök lépésére követték el a szerbek. Persze, meg vagyok róla győződve, hogy a provokáció ötlete nem Hashim Thaçi fejéből pattant ki. Arra számítottak, hogy a megannyi sebbel élő szerb közösség hibát ejt, ha provokációnak teszik ki. A számítások bejöttek. Hiba volt a jarinjei átkelő felgyújtása, a KFOR-parancsnok továbbjutásának megakadályozása, s valószínűleg a fémkereszt felállítása is. Bizonyára vétenek majd további hibákat is, de nekünk legalább van bátorságunk ezeknek a tévedéseknek a beismeréséhez, Thaçi viszont továbbra is arrogáns provokációkkal foglalkozik.
Melyek azok a lépések, amelyek a helyzet csillapodásához vezethetnének?
– Vissza kellene állítani a legutóbbi konfliktus előtti állapotokat. Ez alatt én azt értem, hogy a KFOR-nak a jarinjei és a brnjaki átkelőhelyeken kell maradnia, s csatlakoznia kellene hozzájuk a többnemzetiségű koszovói rendőrségnek is. Válaszul a szerbeknek fel kell oldaniuk a zárlatot. Végül, a nemzetközi közvetítőkkel együtt, mindkét félnek vissza kell térnie a tárgyalóasztalhoz. Hangsúlyozom, nem reális az a nemzetközi elvárás, amely el akarja ismertetni Szerbiával Koszovót. Szerbia tulajdonképpen csapdába került: bármit is tesz, jót vagy rosszat, a folyamat végeredményét már mások eldöntötték. Valamit azonban Szerbiának is mindenképp kapnia kell. Ha semmit sem kap, problémák újabb sorát ültetjük el, melyek megoldása majd a jövő nemzedékeire marad.
