Ha Slobodan Milošević élne, biztosan koalícióra lépett volna Zoran Đinđićtyel – jelentette ki néhány hete Milutin Mrkonjić, a szocialisták őskádere és ismételt meg hasonló kijelentéseket azóta több magas rangú SZSZP-s káder, közöttük Slavica Đukić-Dejanović és Ivica Dačić pártelnök is. Sőt, azt is hozzátették, hogy meg is volt az erre vonatkozó szándék Slobo részéről.
Az egész nyilatkozatáradatban azonban a leginkább az a megdöbbentő, hogy a demokraták, akik minden év márciusában – évről évre egyre kisebb lelkesedéssel és egyre kevésbé meggyőzően – elismétlik, hogy ők a đinđići politika és eszme örökösei és továbbvivői, nos ennek a pártnak a tolldíszei egyetlen szóval sem kommentálták a szocialisták hullarablási kísérletét. Pedig a polgárok tömegeinek, akik nem tartják magától értetődőnek, hogy a politika az összetársíthatatlan dolgok összetársításának a művészete és hogy politikai pragmatizmus címszó alatt bármi lehetséges, a gyomra fordult fel ettől a szocialista magánszámtól. Mert azért nyilvánvaló, hogy a „politikai pragmatizmus” nem más, mint a jól ismert machiavellista „a cél szentesíti az eszközt” korszerű változata, csak így szebben hangzik.
Az SZSZP megnyilvánulásának célja érthető és egyértelmű. 2008-ban a Demokrata Párttal koalícióra lépve, ráadásul fontos minisztériumok irányítását megszerezve Dačić és csapata lehetőséget kapott a párt feltámasztására. Ráadásul a dolgukat jócskán megkönnyítette Boris Tadić, aki a Koštunicával való korábbi megbékélés után ezúttal másodszor tagadta meg Đinđićet és egészen odáig ment el, hogy történelminek kikiáltott megbékélési megállapodást írt alá a szocialistákkal.
A „pragmatikus” Ivica pedig bolond lett volna nem élni a kínálkozó lehetőséggel. Mert nem kellene elfelednünk, hogy ő már a kilencvenes években is fontos politikai tisztségeket töltött be Slobo mellett, ráadásul a 2000-es években pengeélen egyensúlyozva életben tartotta a pártot, amelyet addigra minden politikai parazita és háborús kalandor elhagyott, akik közül sokan a Szerbiai Demokrata Pártban találtak új menedéket. Vagyis Tadić, amikor eme összeborulás mellett döntött, nem tudta kivel társul. Elfelejtette, hogy ő, aki igazából a néhai kormányfő meggyilkolását követően exponálta magát az ország nagypolitikájában, jóval tapasztalatlanabb, mint Dačić. Amit az utóbbi remekül ki is használ a 2008-as kezdetek óta. Tadić komoly hibát követett el, amikor a két évtizedes regnálása alatt a politikai paletta minden szintjét megjárt Demokrata Pártot a nagy szerelem érdekében baloldaliként pozicionálta, ugyanis ezzel ő volt az, aki átment a szocialisták pályájára, egy olyan terepre, ahol azok sokkal rutinosabban mozognak. Ez volt az első lépés, amellyel elkezdték a „hullarablást”, a Demokrata Párt felismerhető arculatának az elmaszatolását. De Dačić a megszerzett kormányzati pozíciókat is remekül felhasználta/felhasználja ebben a kis szemfényvesztésben, úgyhogy egy ponton még a DP választási adujának számító uniós integrációt is sikerült kisajátítania. A belügyminiszteri tisztséget betöltő Dačić a schengeni vízummentesség megszerzését ügyesen saját érdemeként tüntette fel, arról nem is beszélve, hogy a közvéleménynek sikerült azt is beadagolni, hogy a két utolsó hágai szökevény letartóztatására is azért kerülhetett sor, mert a rendőrség különleges egységei is beszálltak a keresésbe. A Tadić-féle politika aktuális szlogenje szerint Koszovó is és az EU is. Ezen a nyomvonalon haladva Dačić az utóbbi időben a másik demokrata adut is remekül saját oldalára állította. Még emlékezhetünk rá, hogy 2-3 hónappal ezelőtt ő borzolta a kedélyeket a Koszovó felosztásáról szóló nyilatkozataival. A ma zajló koszovói történések pedig szintén őt igazolják, ergo, ha Észak-Koszovó számára sikerül kiharcolni bármilyen önállóságot, autonómiát, különleges jogokat, az nem jelent mást, mint hogy az SZSZP bátor elnöke megoldotta e súlyos kérdést is.
Amíg Tadić áll legszebb öltönyében a kamerák előtt és megbékélésről meg hasonlókról szónokol, addig a háta mögött Dačić szépen lassan elhurcol mindent, ami a DP-t jelképezi. Az ideológiát, az eredményeket, Đinđić koporsóját és végső soron a szavazatokat vagyis a párttagságot is.
Az egész történetben a szélesebb néptömegek számára csupán egyetlen vigasztaló dolog maradt. Jelenleg még javában zajlik a háttérben a vita arról, hogy Szerbia közelmúltjából Milošević vagy Đinđić az, aki bekerülhet a történelembe mint meghatározó pozitív személyiség. Miután a cél érdekében az SZSZP Miloševićet „víz alá engedte”, a jelek szerint Zoran Đinđić áll nyerésre. Aki ugyebár a Demokrata Párt elnöke volt…
