Redőnnyel elsötétített iroda, az íróasztal mögött egy bőrfotel az ablak felé fordítva. A kamera közelít. Egy kopaszodó fej. A székben egy kék pizsamát viselő, idős, betegnek tűnő ember ül, pokróccal körültekerve, karján aranyórával. A kamera felfelé halad. Hú, de ismerős ez az arc. De hisz ez Jockey Ewing! Mellette meg az öccse Bobby. Az évszám pedig 2012. Jövőre ugyanis újraindul minden idők legnépszerűbb szappanoperája. A legendás Dallas című sorozatot, amelyből megtudhattuk, hogy bizony a gazdagok élete is marhára nehéz és gondokkal teli, világszerte nem kevesebb mint 300 millió ember nézte. A jövőre folytatódó epizódokban már Jockey és Bobby fiai vívják olajcsatáikat, a régi négyesből a testvérpárt alakító Larry Hagmanen és Patrick Duffyn kívül ott lesz még Samantha is, vagyis Linda Gray.
Ez a sorozat, amelyet a kilencvenes években péntek esténként a „magyaregyen” is milliók követtek figyelemmel, a szocializmusból gyógyuló, a kapitalizmus rombolására felkészülni próbáló tömegek számára az amerikai álom megtestesülése volt. Persze ez jórészt Amerika hibája is, azé a világhatalomé, amelyik úgy képzelte, hogy a fal ledöntésével lehet exportálni az amerikai életstílust keletre, számítógépes nyelven szólva „copy-paste” üzemmóddal. Így aztán a magyarországi meg a vajdasági magyar is kapott McDonald’s-os (figyelem: termékmegjelenítés) gyors kaját, túlméretezett önkiszolgálókat, amiket hipermarketeknek nevezünk, a tévében meg mosópor- és intimbetétreklámokat (a hüvelygombáról nem is beszélve…), beszélgetős műsorokat és valóságshow-kat, ahol emberek szégyenítik meg önmagukat, családi életüket és a riválisokat is. Ja és minderre mostantól angol kifejezést kell használni. Ugye azelőtt volt arcvíz, ez ma már kötelezően after shave, a hamburger az fast food, a beszélgetős műsor az csakis talkshow (ami hasonló a konyhai sóhoz, csak apróbb szemű), a „mennyé már el a boltba tejért” pedig shopping. És így tovább.
A koncepció alapvetően ott hibázik, hogy az amerikaiak saját 150 éves evolúciójukat szándékoztak néhány év alatt valamiféle szteroidokkal gyorsítva lebonyolítani a meghódított keleti tömbben. Elsőként az elbutulás honosodott meg, a többi dolog pedig tetszés szerint keveredik, mint Stahl konyhájában az ételízesítők.
Ilyen formában ma már a Dallast akár Vajdaságban is forgathatnák, mert a sorozatban ábrázolt világ, még ha némi módosulásokkal is, de beszivárgott hozzánk.
Persze ahhoz, hogy világos legyen, miről is beszélek, csak meg kell nézni figyelmesen a sorozat bevezetőjét, bocsánat, intróját. Madártávlatból autópályákat látunk rohanó autók tömegével, felhőkarcolókat, olajkutakat, legelőn nyargaló szarvasmarhákat, tanyákat és őszi mélyszántást végző traktorokat. Mindezek itt is megvannak. A rohanó autók stimmelnek, azzal hogy talán azok struktúrája hagy maga után némi kívánnivalót, az autópálya éppen csak nem készült el (de a miniszter megígérte, a miniszterek pedig nem hazudnak). Felhőkarcolóink nincsenek, de magas, égbenyúló toronyházaink meg irodaházaink igen, az már majdnem ugyanaz. Azelőtt voltak olajkútjaink is, de azokat odaadtuk az oroszoknak, mert ők jobban tudják kezelni őket. A tanyavilágról, a traktorokról meg a tehenekről nem is beszélve. Attól, hogy a sorozatban Rayt cowboynak nevezték, attól még ugyanolyan tehénpásztor mint az oromi Sanyi bácsi.
De hasonló átfedések tapasztalhatók a történetben (pardon storyban) is. Ugye volt a kétkezi cowboy, ez a Jock meg a barátja: a Barnes, meg ott volt az a lány: az Elly. Aztán egyszer csak olajat találtak maguk alatt, Jock átvágta Barnes-t, megszerezte az olajat, lenyúlta a csajt és ő gazdag lett, emez meg csóró és elitta az agyát. Aztán ők olajbárók lettek, kartelleket alakítottak, meg közel-keleti puccsokat robbantottak ki, meg szenátorokkal tárgyalgattak, meg részt vettek az olajmilliomosok bálján… és közben nyakalták a whiskyt. Az asszonyok meg karitatív tevékenységet végeztek, ha meg unták magukat, akkor elmentek, na hova, hát shoppingolni. De igazából a jó Jock is élete végéig egyszerű cowboy maradt, amit nálunk úgy mondanának, hogy paraszt. A tanyáján, amit ott farmnak neveznek, továbbra is marhákat nevelt, lovon terelgette őket, meg bement a saloonba vagyis a falusi kocsmába és időnként verekedett egy jót a többi jenki paraszttal. Mert Amerikában is vannak ám parasztok.
Gondoljunk csak bele, hány hasonló történetünk van a rokonságból vagy a szomszédságból. Olajból ugyan nem gazdagodott meg senki, mert hát ugye az az oroszoké, de hát számos más módon igen. Aztán épített egy hatalmas rózsaszínű, amorf alakú palotát magas falakkal, 8 kerti törpével, mert hát a Hófehérkét túl kell licitálni, fényezett Mercedesszel (termékmegjelenítés!) kezdett járni, az asszony meg kapott egy kisebb dzsipet, hogy kilásson a kormány mögül. A régi ismerősök helyett olyan barátokat szereztek, akiknek még nagyobb, még rózsaszínűbb házuk van, még több kerti törpével és farsangi meg szüreti bál helyett partykon itták le magukat, karácsonyra meg cápaízű szaloncukorral díszítették Bömbike, a pitbull karácsonyfáját. Hét közben, míg a ház ura dolgozott, vagyis gyűjtötte a még nagyobb, még rózsaszínűbb… házlakó ismerősöket, addig az asszonyság hetente lecserélte a házvezetőnőt, mert annak hiányos a feng shui ismerete, eljártak shoppingolni a plázába, ahol általában olyan feleségekkel elegyedtek szóba, akiknek kisebb rózsaszínű házuk van és maximum három kerti törpéjük, a kertész meg csak hetente egyszer jön hozzájuk, hogy aztán elpanaszolják neki, hogy már a havi huszonnégyezer eurós konyhapénzből se lehet kijönni, mert hát a kaviár meg a papayás whisky mennyire megdrágult, pedig mindig azt fogyasztják vacsora előtt, mint apartmant…
Úgyhogy, hölgyeim és uraim, Amerika itt van, megérkezett. Jövő ősztől tessék leülni a tévé elé és nézni a Dallast. Mert (nem) rólunk szól.
