Vége az arab tavasznak – kürtölte sietve világgá több hírcsatorna azt követően, hogy a lázadók vasárnap este benyomultak Tripoliba és nagy részét ellenőrzésük alá is vonták. A hír hatására a tőzsdén több mint 3 dollárral csökkent a Brent hordónkénti ára, nyugati politikusok tekintélyes hada pedig – egymást túllicitálva – küldte szerte közleményeit, amelyekben leszögezik, hogy Kadhafi rezsimje az utolsókat rúgja, eljött hát az ideje az új Líbia megteremtésének, amely reményeik szerint virágzó, szilárd és demokratikus államként foglalja majd el helyét a nemzetközi közösségben. Hurrá!
Bizonyos értelemben érthető ez a buzgóság, hiszen a szappanba harapás idült állapotában (a biztató március–áprilisi fejlemények után és óta állóháború alakult ki) Tripoli ostroma végre a holtpontról való elmozdulást jelenti, ám jellemző módon ismét a rúd elé szaladással lett egyenértékű. Szinte már törvényszerűnek számít, hogy a terepről érkező hírek tekintélyes részéről kiderül(t), fele sem igaz. Példának okáért Kadhafi fiait, a trónörökösként emlegetett Szaif al-Iszlámot és a legidősebbet, Mohammedet eredetileg elfogták, frissebb értesülések szerint azonban Szaifot el sem fogták, Mohammed pedig – ha elfogták is – kiszabadult.
Kadhafi holléte is élénk találgatások tárgya. Úgy hírlik továbbra is fővárosi rezidenciáján tartózkodik... amely irányából tegnap is heves fegyverropogás hallatszott, de nem kizárt, hogy szülővárosába, Szirtbe tette át bázisát, vagy valamely hozzá hű beduin törzsnél húzódott meg.
Afféle közvetítőként még Stjepan Mesić volt horvát elnök is színre lépett arról számolván be, hogy a Kadhafival folytatott múlt heti beszélgetése során a líbiai vezető azt mondta, hajlandó teljesen visszavonulni a politikai élettől, ha befejeződnek a NATO légicsapásai. A sokféle hír és cáfolat közben annyi bizonyos, a harcok továbbra is folynak, és napokig biztosan el is tartanak még.
Az is bizonyos, hogy a kormányhű erők teljes kapitulációja esetén sem lesz vége ennek a szerencsétlen történetnek, sőt – attól tartok – a lázadók politikai szervezete, a legitim hatalmi struktúraként elismert Átmeneti Nemzeti Tanács korántsem olyan szervezett és homogén, hogy a személyes vagy csoportos önkényes erőszak elejét tudná venni, azaz a már jelenleg is számos esetben tetten érhető anarchia fölé tudna kerekedni. Az uniónak állítólag számos forgatókönyve van, mit és hogyan kell(ene) tenni a Kadhafi utáni időszakban, de kétlem, hogy ez túlnő a megbékélésre és az emberi jogok tiszteletben tartására irányuló – naponta nyomatékosítható – felhívásokon.
Az is bizonyos, hogy a négy évtizedes diktatúrában állítólag sokat szenvedett, és immáron szabadságot óhajtó líbiai nép elsősorban nem demokráciát áhít most, hiszen arról semmit sem tud, legfeljebb hallott róla. Ezért is émelyítők azok a fiókból előráncigálható szólamok, miszerint az EU a NATO és sok más – nemes szándékát nyomatékosítani igyekvő – nemzetközi tényező támogatja a demokratikus törekvéseket.
Ezek a közhülyítésre való trillák most is csak elkendőzni hivatottak a lényeget. A lényeg pedig dióhéjba szorítva: mely részvénytársaságok és milyen feltételek mellett tenyerelhetnek majd rá (nagyberuházás, magánosítás...) az új gyarmat kincseire.
