Közkedvelt balkáni társastánc a jugokóló, ám többi válfajától eltérően ez a kólók királya. Önjelölt népvezérek járják összekapaszkodva, hegyen-völgyön keresztül, országhatárokat is átlépve vagy éppen lábaikkal megrajzolva azokat. Egy veszélyes tánc, amely gyakran odáig fajul, hogy felperzselt falvak, megtizedelt lakosság, menekülők menetoszlopai maradnak utána. Még emlékezhetünk az előző ilyen nagy társastáncra, amit Slobo, Franjo, Alija és a többiek jártak, miközben a szerb népvezér kezében lobogott a fehér zsebkendő.
Azóta eltelt néhány év, az érintett népek, országok sebeiket gyógyítgatják, romjaikat igyekeznek újjáépíteni és önmagukat próbálják megtalálni, több-kevesebb sikerrel. Időközben újabb népvezérek jöttek, akik arról győzködték szeretett népüket, hogy más idők jöttek, a múlton túl kell lépni. És történtek is lépések ilyen irányban. Boris Tadić horvát kollégájával, Ivo Josipovićtyal Brionin, a tengerparton romantikus filmekbe illő idilli hangulatban sétálgatott és szinte mindenki mindenkitől bocsánatot kért mindazért, ami a kilencvenes években zajlott. Viszont ott van az az átkozott kísértés, aminek olyan nehéz ellenállni, hogy ugyan tegyünk vagy mondjunk valami olyat, amivel sikerül ezt az állóvizet felkavarni. Évről évre össze lehet csapni azon például, hogy a Vihar hadművelet felszabadító akció vagy népirtás volt, időnként el lehet vitatni a srebrenicai áldozatok számát, esetleg kifejezni kétkedésünket, hogy valóban úgy történtek a dolgok, ahogyan azt a hivatalos szervek megállapították, lehet dicsőíteni Hága által több évtizedes börtönbüntetésre ítélt horvát tábornokokat. Mindezek annyira vonzó kis kilengések és olyan nehéz nekik ellenállni. Egyrészt mert a választópolgárok nemzeti érzelemmel túladagolt rétege ezt imádja, kenyér amúgy is csak abból a szárazabb fajtából van, a cirkusz meg mindig jól jön, az olyan események mindig jó szórakozásnak bizonyulnak, ahol lehet csetnikezni, usztasázni, falfirkálni, rendszámtáblát rongálni. A másik oka a kísértésnek pedig, hogy utána napokon át a rivaldafényben lehetnek e népvezérek, róluk beszél mindenki, címoldalon közlik, hogy éppen mit szólt be egyik a másiknak, hogyan válaszolt amaz vissza.
Egy megemlékezésen ugyebár Jadranka Kosor horvát kormányfő, aki eleve vesztes csapat élére állt, merthogy Ivo Sanadertől vette át a horvát kormány irányítását egy válságos időszakban, egyetlen érdeme pedig, hogy mandátuma idején jelentette be Brüsszel, hogy Horvátország csatlakozhat az EU-hoz, tehát Kosor asszony egy knini megemlékezésen a Hága által 24 év börtönre ítélt Ante Gotovinának és a 18 évre elítélt Mladen Markačnak köszönetet mondott azért, amit a hazáért tettek. Ezzel indult az újabb szerb–horvát szócsata, merthogy a szerb fél azonnal reagált erre, rosszallással megállapítva, hogy Kosor 200 000 szerb exodusáért felelős személyeket dicsőített. A későbbiekben Kosor, gondolom, látván, hogy a nép „kajálja” az ilyen meséket, felrótta Josipović elnöknek, amiért az olyan gyakran „randizik” szerb kollégájával, amire az annyit felelt, hogy ki mással találkozna egy elnök, ha nem a szomszédos ország első emberével. Időközben Szerbia határain belül/kívül (mindenki válassza ki a neki megfelelőt), tehát Koszovón kitört az aktuális válság, amikor Prishtina kitiltotta területéről a szerb árut. Napokon belül megjelent a koszovói fővárosban Kosor, aki mi másról is jött tárgyalni, mint a „hagyományosan jó koszovói–horvát viszonyról” és a gazdasági együttműködés lehetőségéről, vagyis arról, hogy a szerb áru helyettesíthető lehetne horváttal is.
Az újabb epizód pedig az UNESCO szerbiai találkozója volt, ahol Tadić találkozott Kosorral, ami után az újságíróknak elmondta: Kosort szívesen megcsókolná, Josipovićot ellenben nem. Erre reagálva Kosor szexistának meg macsónak nevezte a szerb elnök megnyilvánulását.
És így tovább, a végtelenségig lehetne folytatni, mint egy latin szappanopera epizódjait. A gond csak annyi, hogy magukat felelős államférfiaknak és -hölgyeknek tartó személyekről van szó, akik eléggé parlagi, hogy ne mondjuk balkáni módon élik meg a diplomáciát, miközben mindannyian teli szájjal Európáról meg fejlődésről harsognak. Ennek ellenére, ha közelednek a választások – márpedig az elkövetkező 8-10 hónapon belül Szerbiára és Horvátországra is ez vár – és felharsan a jugokóló dallama, akkor ezek a népvezérek nem tudnak ellenállni a kísértésnek, összekapaszkodnak, rázzák a fehér zsebkendőt és táncolnak, átgázolva árkon-bokron, jó ízlésen.
