Az a homok. Az az aranysárga színű, omlós, csontszáraz homok, amilyen csak Szabadka környékén található. Amelybe belesüpped az ember lába és nem tud rendesen előrehaladni benne, pontosan úgy, mint amikor álmunkban menekülünk valaki vagy valami elől és sehogy se jutunk előre. A homok, ami az esőt, a vizet ledobja magáról, mint a betöretlen vadló a lovasát, a makacs, milliárdnyi apró kis sárga homokszem, amely tökéletesen egymásba simulva áll ellen a víznek.
Mennyire gyűlölte gyerekkorában ezt a homokot. Apja és a többi kétkezi paraszt élete másból sem állt, minthogy ezt a semmirevaló homokot tologatták ide meg oda, magokat vetettek bele, majd ismét tologatták, látástól vakulásig, a hét minden napján, aztán amikor eljött a betakarítás ideje, és a termés bőséges lett, nemcsak meggyőződéssel állították, hanem szentül el is hitték, hogy ez áldozatos munkájuk gyümölcse. Ezen mindig feldühödött. Hisz egy francot volt ez az ő érdemük. Tologathatták ők azt a homokot amennyit és ahogy csak akarták, ha az égiek nem küldtek elég esőt, vagy túl sokat küldtek, netán jött egy kemény jégverés, na attól függött, milyen lesz a termés.
Mennyire gyűlölte azokat a hajnalokat, amikor olyan korán kellett felkelni, megelőzve az első napsugarakat is és elindulni tologatni a homokot. Igaz, nem mindig ugyanaz volt a munka, a földművesek ennek különböző neveket adtak, vetés, kapálás, ez, az, amaz, de számára a lényeg ebben merült ki, a homok tologatásában. A természet pedig megérzi, ha valaki nem szereti és pökhendin, gyűlölettel viszonyul hozzá és ezt viszonozza is. Nem volt ez másképp a homokkal sem. A lábait bokáig elnyelte, lépni sem lehetett tőle, csípte a fejbőrét, ráragadt a bőrére, ette a szemét, a száját, az orrát. A legforróbb nyári napokon pedig már délelőtt kilenc óra körül a kíméletlenül tűző nap olyannyira felforrósította a homokot, hogy az minden lépésben égetett, perzselt, mintha az ember parázson járna. Az az átkozott homok.
Ott is hagyta, amint lehetett. Messzire távozott, külföldre, maga mögött hagyta a visszájára fordult, barátságtalanná és kilátástalanná vált világot, az otthonát, az ismerősöket, a családját és a homokot is. Akkor nem is gondolta volna, hogy évek múltán épp a homok fog a legjobban hiányozni. A homok, amelyen felnőtt és amelytől elmenekült. Rettenetesen üres volt az élete, éjszakánként álmatlanul forgolódott, a homokot és az arra épült élet azóta már szertehullott mozaikkockáit idézte vissza.
Aztán jött a hír. Elmentek a szerettei, haza kellene menni, intézni az örökséget. A gyász miatt érzett ürességgel, a szívét markoló fájdalommal keveredett egy másik, fellángoló érzés is. Az újrakezdés lehetősége. Hazamegy. Újra taposhatja, simíthatja a homokot. Azt az otthoni homokot.
Azzal a szándékkal utazott haza, hogy ott is marad. Visszamegy szülőfalujába, oda, ahonnan elindult, ahová tartozik, ahol szabadon lélegezhet és újra taposhatja azt a homokot, amelyből ő maga is kinőtt. A hazaérkezés azonban csalódás volt. A távol töltött hosszú évek, a két évtized alatt a falu eltűnt. Az egykori kedves, fehérre meszelt kis parasztházak helyén lakótömbök, bevásárlóközpontok magasodtak hidegen, büszkén és szinte minden négyzetmétert elfoglalt a beton. Szinte mindent leaszfaltoztak. A homok összehúzódott, kevesebb maradt belőle. Furcsa bűntudatot érzett. Vétkesnek érezte magát. Talán ha itt maradt volna, ha vigyázott volna a házakra, a főutcán végighúzódó árnyas jegenyesorra, az iskolaudvarra, akkor esetlen még mindig meglennének.
Az utcán ballagva egyik legjobb barátjával találkozott, akivel azonnal közölte is szándékát: hazaköltözik. Ez nagyszerű hír, mondta az, mi itt ádáz csatát vívunk a megmaradásunkért, minden erős, tettre kész emberre szükségünk van. Barátja beinvitálta, vagy sokkal inkább beráncigálta házába, leültette a konyhában, sört nyitott és beszélt. Hosszú ideig, szünet nélkül. Ez okozta a másik csalódást számára. Szó esett sorsdöntő harcról, alkalmas és alkalmatlan emberekről, árulókról, besúgókról, arról, hogy vagyunk mi és ők, a választás pedig pofonegyszerű: velünk vagy ellenünk. És röpködtek a nevek. A mieink, a megbízható emberek listája és a másik oldal. Nevek, tettek, kijelentések, viták, ármánykodás, majd mi megmutatjuk nekik, a jó édes anyjukkal packázzanak és így tovább. Az ellenségek végtelen lajstromában pedig ismerős nevek egész sora. Egykori szomszédok, unokatestvérek, osztálytársak. Köztük az az ember is, aki kettejük mellett a régi Gyilkos hármasba tartozott. Ők hárman együtt tapasztalták meg a kamaszélet első örömeit. Az iskolai puskázást, a lógást, a verekedéseket, az első berúgást, az első csajozást. Saját kódexük is volt. Egy titkos helyen elrejtve, vérrel szentesítve. Mostanra azonban egykori szövetségesük az árulók közé került, vele szemközt ülő barátja villogó szemekkel és mélységes gyűlölettel beszél róla.
Zúgott a feje, amikor hazafelé sétált. A szülőföldje eltűnt. A házak, a fák elvesztek, az emberek pedig kicserélődtek. Annak idején pont azért hagyta itt ezt a földet, mert akkor is az acsarkodás, a gyűlölet volt jelen körülötte. Azok az idők elmúltak, a megosztottság és az uszítás azonban alávaló módon meghúzta magát, belopódzott ezeknek az embereknek a lelkébe, így azok, akik annak idején együtt, összetartóan védekeztek, most helyet adtak lelkükben ennek az ördögi állapotnak és miután a régi ellenség eltűnt, most a testvérek és a barátok a beléjük ivódott gonoszságot egymás felé lövellik ki.
Szülői házának udvarában leborult a földre. Arcát belefúrta a homokba és csendesen könnyezett. Elveszett életét, reményeit siratta.
Hajnalban felszállt az első, a városba tartó buszra. Befordult az első ingatlanügynökségbe, amelyet meglátott. Aláírt egy rakás papírt, nem számít az eladási ár, itt hagyja a számlaszámot, az ügynökség adjon túl a házon, a pénzt majd utalják át neki. Az ügynökség vezetőjének szemében kapzsi fény villant, amikor tudatosodott benne, hogy szabad a préda, itt aztán lesz extraprofit vastagon. Ez sem érdekelte különösebben. Felült az első külföld felé tartó vonatra. Nem nézett vissza és nem is jött többé soha vissza. Nem volt hova.
Az ezután következő évek egybefolytak emlékezetében. Lelke üressé vált, élete céltalanná, nem gondolkodott, nem érzett, nem voltak vágyai, igényei, nem szeretett, nem gyűlölt, vegetált. Amikor összes pénzét felélte, felvette attól az embertől azt a kölcsönt, pedig tudta, hogy nem lesz képes visszafizetni. Így is történt. Az adósság fejében beállt az uzsoráshoz. A legpiszkosabb munkákat végezte. Fizetésre bírta azokat, akik nem fizettek. Vagy gondoskodott róla, hogy többé ne is költekezhessenek. Lelkiismeret-furdalást nem érzett, a lelke teljesen kiégett. Végezte a dolgát, mint egy gép. Evett, ivott, aludt, dolgozott.
Most pedig eljött az idő, amikor már nem volt többé szükség a szolgálataira. Szorult a hurok, veszélyesebbek lettek a szabályok, ő pedig túl sokat tudott. Bekötött szemmel vezették. Egy erdőbe vonszolták, érezte a korhadó avar szagát, felismerte a fák susogását. Ott egy frissen ásott gödörbe lökték és földet kezdtek dobálni rá. Élve temetnek el, gondolta hideg közönnyel. Először csak körülötte potyogott a föld, azután a testére, végül az arcát kezdte befedni. Nyirkos, hideg, ragadós, zsíros föld volt, helyenként rögökbe összeállva, amelyek felsértették az arcát, amikor a lapátról legurulva becsapódtak. Ekkor, hosszú idő után érzett újra valamit. Csalódott volt, amiért ez a hideg, idegen föld rántja magába, nem pedig a homok.
Az az aranysárga színű, omlós, csontszáraz homok…
