Azon vitatkoznak a szakszervezetek, hogy őszre 150 ezer vagy „mindössze” 30 ezer jelenlegi foglalkoztatott marad-e majd munka nélkül. A szabad és független szakszervezetek szövetségének matematikája azt mutatta ki, hogy októberben legalább 22 ezer cég ajtajára helyeznek majd lakatot, az elbocsátások trendje pedig ezután sem fog lényegesebb mértékben alábbhagyni, s az év végére „sikerül elérni” a 150 ezres számot, ami jövőre biztosan 200 ezerre is duzzad majd. Az Orbović-féle önálló szakszervezeti, meg a gazdasági kamarából és a munkáltatók országos szervezetéből érkező számítások higgadtabb jóslatokkal próbálják ellensúlyozni a fentebb említett rémisztő adatokat: azt mondják, a hamarosan csődbe zuhanó vállalatoknak ki tudja, mennyi munkása van egyáltalán jelenleg, így 30 ezer elbocsátottról is bőven elég beszélni, a tönk széléről lecsúszó cégek száma pedig különben is csak tízezer lesz, állítják…
Az adatok efféle „hozzávetőleges” kezelésének is megvan az oka. Gazdasági szempontból mit számít az, ha az egyébként sem dolgozó, bért egyébként sem kapó polgárokat „papíron is hazaküldik” – oda, ahol már valószínűleg hónapok, netán évek óta tengődnek. Lehet, hogy a hamarosan bekövetkező csődhullám csupán annyiban hat ki majd a munkaerőpiacra, hogy reálisabb adatokkal szolgál arról, valójában hány százalék is az a húszszázalékosnak mondott szerbiai munkanélküliség, hányan is keresik a munkát, s hányan találtak már rég csaknem állandó bevételi forrásra a szürkegazdaság egyik-másik beláthatatlan bugyrában. Naivak azért ne legyünk, a valós adatoktól még ezek az újak is messze lesznek…
Az elmondottak nem jelentenének túl nagy gondot, ha Szerbia egy olyan állam lenne, amelyik vonzónak tűnik a befektetők számára, amelyik nem áll folytonosan valamilyen regionális viszály egyik oldalán, amelyik esetében tudni lehet, hol vannak a határai, s biztosak lehetnek a befektetők abban, azok a vonalak ott is maradnak. Ebben az elképzelt esetben ugyanis cégek jönnének-mennének, konkurencia alakulna ki, számítana az, ki mihez ért, számítana az, ki milyen munkára képezte (át) magát. Állandó körforgás jellemezné a munkaerőpiacot, melyen ezáltal folyamatosan szaporodna az újonnan foglalkoztatottak száma is, s nem kizárólag a munkanélküliek száma emelkedne. Megteremtődhetne egy modern kori, hazánkban még sosem látott egyensúly, s el lehetne kezdeni dolgozni azon, hogy a mérleg nyelvét minél inkább a foglalkoztatottak számának növelése felé irányítsuk.
Külön probléma az, hogy a leendő elbocsátottak sem az államapparátusnak intenek búcsút. Ezáltal az állami szektor és a magánszektor közötti, már nem létező egyensúly tovább halványodik, s még nagyobb megterhelést jelent majd a költségvetésnek, azaz a kasszát töltő polgároknak.
Hogy a megoldás a foglalkoztatottak számának növelése, azaz új munkahelyek teremtése lenne, mindenki számára egyformán világos. Már évek óta az. Megannyi kormányprogram próbálta felrázni a potenciális munkáltatókat a múltban, egy világos, átlátható politikai háttérrel, rendezett államközi viszonyokkal büszkélkedő ország is kéne azonban ahhoz, hogy jelentősebb eredményekről lehessen beszámolni.
Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a választások évébe cammogunk hamarosan, amikor is a vezetés minden erejével azon fog ténykedni, hogy elhitesse velünk: jobb ma, mint négy évvel ezelőtt. Ezt csakis úgy lehet elhitetni, ha látványos álváltozásokat eszközölnek ki. Új villamosok, vonatok is ezért érkeznek. Szebbé teszik mindennapjainkat, elhitetik velünk, hogy nem is olyan szürke a világ. Csak az gyanús kissé, hogy minden ilyen újításra percre pontosan meghatározott időpontban teremtődnek meg a feltételek. Visszatérve a választások évére, a szakszervezeti forgatókönyv valóban elképzelhető: lejátszódhat még idén októberben-novemberben a nagy elbocsátások korszaka, hogy a jövő évben már csak a pozitív hírek tölthessék be az étert – legalábbis a szavazóhelyek bezárásának pillanatáig.
Van még egy rossz hír. Most már készpénznek vehető az egyébként is unalomig emlegetett gazdasági világválság második hulláma. Ha az első nem kerülte el Szerbiát, ahogyan azt még a legelején sok politikus gondolta, bizonyára a második hullám sem fogja. Ennek fényében már biztosabbak lehetünk abban, mégis a rémisztőbb számítások állhatnak közelebb a valósághoz.
