Sokszor gondoltam az elmúlt években arra, hogy ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni. A héten rá kellett jönnöm, hogy mégis. A politikusok azt állítják: valaki vasárnap este felhívta a VMSZ-es képviselőkön kívül az összes többit és értesítette, hogy elmarad a másnapra bejelentett tartományi képviselőházi ülés. A házelnök erre nem adott utasítást, a kollégium sem döntött erről. Az ülés napján a VMSZ-eseken kívül csak egy-két kétkedő képviselő jelent meg az ülésteremben, akik nem akartak hinni a telefonhívásnak. Ez ugyanis nem bevett szokás, az ügyrend sem írja elő.
A Demokrata Párt köreiből kapta az éjszakai telefonáló az utasítást. De miért kellett megakadályozni, hogy a parlament összeüljön? Nyilván azért, mert várható volt, hogy a közvagyon kérdésében többnyire egyetértés lesz a parlamentben. Most követelik a vajdaságiak vissza azt, amit elvettek tőlük, azt, ami vajdasági pénzekből épült. Nos, ezt a visszakövetelést kellett megakadályozni, mégpedig úgy, hogy a Vajdaság érdekeiért következetesen harcoló magyar pártot saját koalíciós partnerei -- belgrádi utasításra -- kijátszották.
Ha ennyi lenne a történet, esetleg még azt is mondhatnánk, az ember esendő, és a Demokrata Párt vajdasági első embere rosszul mérte fel a helyzetet, rosszul döntött. Vannak hibák, hát ez is egy a sok közül. Csakhogy azóta sem tiltakozott senki az ellen, hogy a házelnök háta mögött tulajdonképpen egyfajta puccsot hajtottak végre, sőt a belgrádi parlamentben a magát leginkább vajdaságinak valló párt, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga egyenesen megfenyegette a VMSZ képviselőit, amiért nem szavaztak a vasúti törvényre, ami szoros összefüggésben van a közvagyonról szóló törvénnyel, illetve azzal, hogy mi illeti meg a Vajdaságot és mi nem.
„Egy hónappal az európai uniós tagjelölti státus megszerzése előtt nem döntünk kormányt” – mondta Aleksandra Jerkov, a VSZL képviselője a magyar politikusoknak.
Félelmetesen hasonlít ez a helyzet a 2009-es költségvetési botrányra. Akkor is az ország destabilizálásával vádolták meg a VMSZ-t. Akkor is azt rótták fel neki, hogy akadályozza az ország európai integrációját. Csak emlékeztetőül: akkor készült az államelnök a csatlakozási kérelmet vinni az unióba, amikor a VMSZ úgy döntött, ha nem kapja meg Vajdaság azt az összeget a költségvetésből, amit egyébként az alkotmány szavatol neki, akkor nem fogadja el a költségvetést.
A bűnös a magyar párt volt, mert törvényességet követelt, és mert Vajdaság érdekeit védte. A nyilvános politikai meghurcoltatásban szó sem esett arról, hogy milyen vétke van a négy VMSZ-es képviselőnek, csak ostorozták őket, majd megkezdődött a kiszorításuk a politikai közéletből.
Most szinte ugyanez történt, mindenki összefogott, a VMSZ háta mögött szervezkedtek, mert nyilván tudták, hogy ez a párt nem fog engedni. A többi „vajdasági” pártot meg lehetett győzni, s most ugyanúgy az egérlyukból kukucskálnak kifelé valamennyien, hogy vajon elvonult-e már a vihar vagy sem, mint ahogyan ezt két évvel ezelőtt a költségvetési szavazáskor tették.
Nenad Čanak idén márciusban kategorikusan kijelentette: Vajdaság mindent vissza kell hogy kapjon, amit 1988-ban elvettek tőle, az utakat, a vasutat, a villanygazdaságot, a szerencsejátékot. Akkor azt ígérte, pártja semmi áron sem hajlandó a követelésétől elállni. Ezt mondta még júliusban is, nevezetesen, hogy a Vajdaságot a vajdaságiak teremtették, amit pedig ők építettek, az nekik jár.
Ehhez képest annak kapcsán, hogy Belgrádból egyszerűen elrendelték a parlamenti ülés meghiúsítását, a köztársasági parlamentben meg sem nyikkant. Később újságíróknak kifejtette ugyan, hogy ez a vajdasági képviselőház kiskorúsítása, a vajdasági kormányhoz és a parlamenthez kapcarongyként viszonyulnak. Ezt a politikust ékes és érzelmektől túlfűtött, jól megfogalmazott mondatairól ismerjük. Éppen ezért felfoghatatlan, hogy miért éppen az ő pártja támadta leghevesebben azokat, akik a vajdasági vagyont védték? A magyar képviselők nem voltak hajlandóak voksukat adni ahhoz, hogy törvényesítsék az elrabolt vajdasági vagyont. Az ülésteremben ez nem tűnt fel a nemrégen Vajdaság Köztársaságot követelő politikusnak?
Akkor most hogy is állunk?
Melyek a vajdasági pártok? Kik védik Vajdaság érdekeit? Vagy hogy is állunk azzal a jó csengésű és szállóigévé vált čanaki mondattal, hogy: „ A gde su naše pare”? Tényleg, Čanak úr, most miért nem teszi fel ezt az kérdést, miért nem áll ki pártja a tartomány érdekeiért? Mi történt? Belátta, jobb, ha nem követelünk vissza semmit, hanem hagyjuk, hogy a joghurtforradalom utáni rablást törvényesítsék? Nem tudunk eligazodni, nem értjük, segítsen tisztán látni. Mi azt tapasztaljuk, hogy egy olyan politikus fordított hátat a Vajdaságnak, aki nemrégiben nem akarta kevesebbel beérni, mint Vajdaság Köztársasággal.
Sokan emlékszünk még a Fehér Könyvre, a VSZL 1991-es kiadványára, amelyben tételesen felsorolják, hogy mi mindent vittek el Vajdaságból, hogyan fosztották ki a történelem során több alkalommal.
Álljon itt néhány Szabadkára vonatkozó mondat a kötetből:
A második világháború után „Vajdaságból több tíz létesítményt helyeztek át Szerbiába és más térségekbe, még Albániába is. Szabadkáról a Partizan öntödét elvitték, a szappangyárakat a kruševaci Merima gyárba költöztették, a Zorka kékkőüzemét átköltöztették a šabaci Zorka gyárba, elvitték a két legnagyobb ipari malmot, Jagodinába szállították a Roth kalapgyárat, a Goldner jégszekrénygyárat pedig Rakovicára. Bezárták a Ferum mozdony- és vagongyárat, valamint néhány keményítőgyárat, amelyek Jugoszlávia termelésének 80 százalékát adták.”
Vajdaság kifosztása évtizedekig tartott. A tartomány területe (21 506 négyzetkilométer) hozzávetőlegesen akkora, mint Szlovéniáé (21 251). Megművelhető területe 1 628 000 hektár, annyi, amennyi Ausztriáé, Belgiumé, Luxemburgé és Hollandiáé összesen. Nem véletlen tehát, hogy a tartományt nevezték az ország éléskamrájának. Az is volt, miközben a fejlesztések és befektetések hiányában átlagon aluli volt Jugoszlávia más térségeihez viszonyítva. 1974 után, az autonómiáját szavatoló alkotmánynak köszönhetően a térség gazdasági lemaradása megállt, majd csökkent. A joghurtforradalmat követően azonban a korábbiaknál nagyobb központosítás, jogfosztás következett. Az 1990. évi alkotmány teljesen megfosztotta önállóságától a régiót.
Vajdaság gazdasági helyzete teljes autonómiája idején (1974–1988) Horvátországéval és Szlovéniáéval vetekedett, s 40 százalékkal is nagyobbak voltak itt a bérek, mint az ország más részeiben. Most a bérszintmutatók első tíz helyén nincs vajdasági község. Ezen rangsor kilenc helyén belgrádi községek állnak.
A Világbank kimutatása szerint 2009 óta Vajdaság nem fejlettebb az ország többi régiójánál. Az egykori fejlettségi mutatók eltűntek a tartomány gyarmatosításával. És a perspektíva is eltűnt. A fiatalok jövőkép hiányában kivándorolnak. A statisztikusok szerint 5-6 év múlva a tartomány lakosságának egynegyede 65 évesnél idősebb lesz.
Boris Tadić kijelentette, nem fog alkotmányellenes törvényt aláírni, azaz semmi esély arra, hogy a vasút egy része vajdasági kézbe kerüljön, magyarán a törvényt meg kell szavazni úgy, ahogy van.
Az államelnök a vasúton keresztül látja veszélybe sodródni az ország integritását? Nem hiszek a fülemnek. Kitől is védi? Tőlünk, vajdaságiaktól, miközben évekig azt hallgattuk, hogy Vajdaság a fejlődés, az európai csatlakozás mozdonya. Hát akkor adják már nekünk azt a mozdonyt, ne azok akarjanak benne ülni, akik eddig csak vittek Vajdaságból, és nem gyarapították.
