,,Nem hivatalos értesüléseink szerint vasárnapra virra dóra , hajnali 3 és 4 óra között Topolya központjában, az egykori Beograd Áruház mögötti parkolóban rendbontásra került sor, melynek során feltehetőleg ittas, szerb fiatalok bántalmazták Kisimre Tibort, a Mezőgazdasági Középiskola történelemtanárát, aki csoportjával az erdélyi osztálykirándulásról való hazatérést követően megpróbálta visszaszerezni azokat a csomagokat, melyeket a fiatal tettesek tulajdonítottak el tőlük az autóbuszból való kipakoláskor. A köztiszteletben álló pedagógus a dulakodás során, miközben karjával próbálta megvédeni magát, kéztörést szenvedett.” - bár két hete én írtam a hírt - s az azóta gipszet hordó egykori osztályfőnökömmel személyesen is találkoztam -, a mai napig hitetlenkedve olvasom újra és újra e sorokat. A nyugalmáról, és a sokat emlegetett toleranciáról ismert közép- bácskai kisváros szívében történt, kis híján tömegverekedéssé fajult incidens nem hagy nyugodni.
A tanár úr kérésünkre - a diákjai számára jól ismert higgadtsággal, fanyar iróniával - elmesélte az egyhetes erdélyi osztálykirándulás izgalmasabb részleteit, hiszen nem lehet könnyű feladat középiskolások többnapos utazását megszervezni, biztonsággal levezényelni, de a megdöbbentő záróakkord jelen esetben minden pozitív és negatív élményt elnyom: először ketten közelítették meg az autóbuszt, és rohantak el két utazótáskával, és az egyiknek a tartalmát dobálni kezdték az utcán, de később többen vettek részt a dulakodásban, és, sajnos, bár igen sokan, száznál is többen lehettek a téren, melynek felújításáról, kicsinosításáról oly sokat cikkeztünk, a szemtanúk egy része a bántalmazókat bátorítva szurkolói magatartást tanúsított, a többiek pedig csak néma szemlélői maradtak a támadásnak, senki sem sietett segítségükre. Az ügy kivizsgálása folyik, a rendőrség teszi a dolgát, hivatalos jelentés azonban még nem érkezett az esetről, és érzésem szerint túl nagy a csönd körülötte, úgy tűnik visszhangja alig lesz. Sem a helyi média, sem a politikum nem érezte szükségét, hogy foglalkozzon a sajnálatos esettel, s ami még elszomorítóbb, magával a jelenséggel.
Még ha a kilengésnek, felháborító incidensnek nincs is egyértelmű nemzeti színezete, akkor sem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy fiatalok egy csoportja provokálta az autóbusz utasait, illetve, hogy egy tőlük sokkal idősebb férfit ütöttek meg, egy közel negyven éve a tanügyben dolgozó pedagógust, akit a kisvárosban mindenki ismer.
Azzal viszont, gondolom, mindenki egyetért, hogy a régi tanító, a megbecsült tanító, a társadalom fontos és elismert része volt, és ez a társadalmi megbecsültség már nincs meg. Egy jó tanítónak nagy becsülete volt a régi korokban, de száz és ötven éve is. A tanítók, tanárok megbecsülése kortól, társadalmi rendszertől vagy pártoktól független dolog. Azt is tudjuk, hogy a mindenkori eszmerendszer szerint kellett tanítani a gyerekeket, hiszen a rendszer alapját a felnövekvő nemzedék képezi.
Manapság a gyerekek is érzik a társadalmi értékrend egyre jobban eluralkodó válságát, a munka, a becsületesség értékének degradálódását, az erkölcsi szint egyre fokozódó romlását, a korrupció, a bűnözés erősödését. A diákság részéről szinte tragikus változások tapasztalhatók az utóbbi évtizedekben az iskolához, a tanuláshoz való viszonyulásban.
Szüleink is lázadtak, mi is lázadtunk, nevettünk a gardemamák korán, de mégis volt egy folyamata volt a beavatásunknak. Emlékszem, legalább tíz éves koromig az esti mese után bármilyen ellenvetés nélkül vonultunk a szobánkba. Fölsőben teadélutánokon szórakoztunk négytől hatig az iskolában, nyolcadik után a falusi tánciskola volt az első kimenő, ahol a tánclépések mellett egy kis etikett is szerepelt a tananyagban. A középiskola első két osztályában havonta egyszer mehettünk diszkóba, héttől tízig, lehet, hogy furcsa, de szüleink jöttek értünk autóval. Történt mindez a múlt század nyolcvanas éveiben. 18 éves korára persze ki-ki temperamentuma szerint alakította saját hétvégi menetrendjét, a szórakozás, a pihenés, az ismerkedés, az udvarlás formáit, stílusát, ami szüleink szerint sem volt mindig helyes és elfogadható. De volt egy folyamata a felnőtté válásnak. Manapság a gondoskodó szülők is tapasztalják, csemetéjük hétvégi szórakozása csak az éjszakai órákban képzelhető el. Az illetékes szervek, a rendőrség, a szociális központ, az iskola sem lehet hatékony az állapotok normalizálásában, ha a kilengések a szülők tudtával, beleegyezésével, esetleg nemtörődömségének eredményeképpen történnek. A testi fenyítés mellett a megalázás, az elhanyagolás is nevelési szokás, amelyet sokáig családi belügyként kezeltünk. De úgy gondolom, a nevelés csak akkor lehet eredményes az iskolában, hogyha a család azt megalapozza.
Szülőkhöz, pedagógusokhoz egyaránt szól Kálmán Marianna, klinikai gyermek-szakpszichológus, amikor így fogalmaz: „Az alsósok csak félnek, a felsősök inkább ellenállnak, a kamaszok lázadnak, ha azt érzik, hogy nem veszik figyelembe az ő akaratukat, érzéseiket. Egyre inkább eldurvul a helyzet, és a tanár-diák közötti játszmák részeként a cél: legyőzni, megszégyeníteni, megsemmisíteni a másikat. Kinek jó ez? Átmenetileg a győztesnek. Az ilyen játékokban hosszú távon csak vesztes van, hiszen a győzelem csak átmeneti. Azok a diákok, akikre figyelnek, akiket elismernek valamiért, hálásak lesznek. A hálájukból pedig a megbecsülés, a tisztelet és a szeretet fakad. Elég mindennap egy röpke pillanat, amikor egy-egy mosollyal, jó szóval, dicsérettel, figyelemmel fordulunk feléjük. A hála megsokszorozza az elismerést. A jövő generációja tőlünk, felnőttektől tanulja az alázatot, az elismerést, a megbecsülést és a tiszteletet.”
A biztonság, melyre mindannyian vágyunk, egy kényes összjáték, ahol az egymással való együttműködés a lényeg. Meg kell(ene) tanulnunk, lehetőleg minél korábban, már gyerekként, hogyan közlekedjünk, dolgozzunk, tanuljunk, intézzük ügyeinket, szórakozzunk, kiránduljunk, pihenjünk, ismerkedjünk, internetezzünk úgy, hogy az a lehető legkevesebb problémával, bosszúsággal járjon. Hogy ne rácsok, riasztók, térfigyelő kamerák között, ne egymástól elfordulva, netán félve-rettegve éljünk, hanem egymásra figyelve, bizalomban, együttműködve.
Egyelőre azonban úgy tűnik, nem találjuk a kulcsot.
