Kiaszfaltozták az utcánkat. Meg még néhány palicsi utcát. Meg szülőfalumban, Királyhalmán a majdani határátkelőhöz vezető utat. Meg Szabadkán több mint egy tucat utcát. Emellett majdnem teljesen befejezték a négysávos Szabadka-Újvidék autópályát is. A felsorolt beruházások nem az elmúlt négy, vagy esetleg ennél is több év munkájának az eredményei, kivéve az autópályát, amely már évtizedek óta készül. Ezt a sok aszfaltutat az elmúlt egy hónap során avatták fel, adták át, nyitották meg. Pezsgő is volt. Már akinek. Nagyon egyszerű a magyarázata annak, hogy ez miért pont most történik. Indul a választási kampány, ami a politikai munkának talán a legrázósabb része. A tisztességes gyümölcstermelő, miután leszüretelte egész évi munkájának gyümölcsét, mivel végső célja azt pénzzé tenni, kiviszi a piacra. Kiválogatja, egy ronggyal fényesre pucolja, a hibásakat a láda aljára teszi, vagy úgy fordítja, hogy ne látsszon a kis folt, és minél jobb árat igyekszik kapni az áruért. A számítás egyértelmű: termelőnk ebből él, tehát az értékesítéssel olyan árat kellene kapnia, ami egyrészt fedezi az egész évi költségeit, másrészt biztosítja azt a pénzt, amit a következő évben az újratermelési költségekre fordíthat, a maradékból pedig meg kellene élni.
Hasonlóan működik a politika is, csak hát itt specifikus termékről van szó, és lényegesen nagyobb tétekben folyik a játék is. A szerbiai választásokat több mint egy évtizede állandóan kísérő Szabad Választásokért és Demokráciáért Központ (CeSID) szakemberei szerint a jelentősebb pártok akár hárommillió eurót is elköltenek egy-egy kampány során. A két évszázados demokratikus hagyományokkal rendelkező Egyesült Államokban a kampányolásnak is régi hagyományai, kifinomult módszerei vannak, így mondjuk Abraham Lincoln 1860. évi választási kampánya 100 000 dollárba került, míg Bill Clinton 1992-es választási költségvetése már teljes 130 millió dollárt emésztett fel.
Na, de térjünk vissza saját környezetünkbe. A politikus maga a termék, így hát önmagát kell piacra vinnie. És teszi ezt hasonlóan, mint a fenti gyümölcstermelő. Kifényezi orcáját, megborotválkozik, megnyiratkozik, felveszi legszebb öltözékét és választói közé vonul, ahol értelemszerűen megpróbálja eladni magát. Ennek különböző módozatai vannak, alapvetően osszuk két csoportra, hatalmira és ellenzékire. A kettő között nincs lényegesebb különbség. Az elmúlt időszakot hatalmi pozícióban töltött pártok képviselői arról igyekeznek meggyőzni a választópolgárt, mennyi mindent megvalósítottak, mennyivel szebb és jobb lett az élet az ő ténykedésüknek köszönhetően, és természetesen, hogy számtalan olyan elképzelésbe vágtak bele, amelyek eredményei az elkövetkező mandátum idején lesznek láthatóak. Az ellenzék ennek az ellenkezőjét állítja, hozzátéve, hogy ő mindezt jobban csinálná.
Amikor egy ország viszonylag normálisan működik, amikor tényleg látható némi fejlődés, tehát látni, hogy valahonnan valahová tart az a közeg, akkor a hatalmi politikusnak is van mit „kivinnie a piacra”. Ellenkező esetben úgy tesz, mint a háziasszony hónap végén. Abból főz, amit a spájzban talál.
A helyszín Szerbia, az időpont a 2011 ősze és 2012 tavasza közötti időszak. Szemlélt politikusunk a hatalom birtoklója minden szinten. A választópolgár pedig azokat a dolgokat díjazza, amelyeknek köszönhetően érzi, jobban él, vagyis van munkája, étele-itala, iskoláztatni tudja gyermekét, tankolni képes az autóját és tervezni tudja az életét néhány hónapnál hosszabb távra is. Mivel dicsekedhet a hatalmi politikus? Vége a hágai együttműködésnek. Ezt meg lehet enni? Aláírtuk az EU-val a társulási és stabilizációs egyezményt, és esetleg október folyamán tagjelölt lehet az ország. Ebből iskolatáskát lehetvenni? Novak Đoković világelső lett (ez természetesen a külügyminiszterünk érdeme). Ebből hogy a fenébe lesz munkahelyem?
Így hát valamit adni kell az embereknek, hogy ismét „jól” karikázzanak. Mit adjunk nekik? Hát adjunk infrastruktúrát. Hidakat, utakat, aszfaltot. Példának okáért a Belgrádi Ada Ciganliján nemrégiben elkészült híd 400 millió euróba került, aminek háromnegyedét külföldi hitelekből biztosították. Amit egyszer vissza kell majd fizetni, kamatokkal együtt. Hogy kinek? Hát neked, nekem, mindannyiunknak. Briliáns. Mosógépre most nem telik, ehelyett a hatalmi párt ad nekünk egy hidat, amit tudtunk nélkül mi vásároltunk, több évi részletfizetésre. Szerbia külföldi adóssága az ilyen ajándékoknak köszönhetően jelenleg a bruttó társadalmi termék 74,8 százalékát éri el. Egy lépésre vagyunk a 80 százaléktól, ahol már kigyullad a piros lámpa, ami azt jelzi, hogy az ország túlságosan eladósodott. Ez még nem elég. Most hagyott jóvá a Nemzetközi Valutaalap újabb egymilliárd eurót, amit az ország válság esetén használhat fel. Hát van a választási kampánynál nagyobb válság?
A számítások szerint a legrosszabb minőségű aszfalt négyzetmétere 50 euróba kerül, ami azt jelenti, hogy ebből a pénzből 20 millió négyzetméternyi aszfaltutat lehet építeni. A választásokig pedig még legalább fél év van hátra. Ennyi idő alatt kiaszfaltozhatnak mindent. Az összes utcát, a folyómedreket, a hegyeket, Kabos után szabadon még az aszfaltutakra is aszfaltot húzhatnak.
Nekünk, választópolgároknak pedig nem marad más hátra, azt kell kenyérre kenni, ami van: együnk aszfaltot.
