Ön szerint hányan vallják magukat magyarnak az előttünk álló szerbiai népszámláláson?
250 ezernél kevesebben 45.7%
250 ezer és 270 ezer közötti számra számítok 26.8%
290 ezernél többen 14.9%
270 ezer és 290 ezer közötti számra számítok 12.6%
Szavazatok száma: 944
A 2002-es népszámláláskor Vajdaság lakosságának 15 százaléka magyar volt. Az optimista becslések szerint még mindig 10 százalék feletti a magyarság számaránya a kétmilliós tartományban, de vannak, akik úgy vélik, megeshet, hogy számarányunk 10 százalék alá esik. Ez pedig politikai és gazdasági szempontból egyaránt azt jelenti, hogy szűkülnek a lehetőségek.
Az ugyanis, hogy népszámláláskor egy-egy család kinyilvánítja-e nemzetiségi hovatartozását vagy sem, egyéni döntés kérdése. Azt is mondhatnám, hogy magánügy. De az, hogy hányan vagyunk, hogy egyik vagy másik kisebbség számaránya mekkora, az igenis közügy. Mert a számarányunkra hivatkozva lehet nekünk több színházunk, és mint a legszámottevőbb kisebbség lehetünk jogosultak egy napilap vagy magyar közszolgálati rádió- és tévéműsorok életben tartásának követelésére.
Ha nem akarjuk, a népszámláló biztosnak nem kell megmondani sem azt, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, sem azt, milyen az anyanyelvük és azt sem, hogy milyen vallásúak vagyunk. De a közösségnek tartozunk azzal, hogy létszámunk tényleges adatai lássanak napvilágot az összeírás után, hiszen politikai súlyunk, közmegítélésünk függ ettől. A kinyilvánított nemzeti hovatartozást nem torolják meg, nem is kapunk érte vállveregetést. Ez csak van. Úgy, ahogy a szüleink vagy testvéreink vannak, ebbe is bele születtünk.
Most a népszámlálásnál nem magyarságunk mértéke, hanem a ténye a fontos. S hogy kinek mennyire fontos az, hogy magyarnak született? Álljon itt Kosztolányi Dezsőnek, Szabadka szülöttének néhány sora: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként.”
Az egész tartományban szinte minden községben negatív a népszaporulat. Sok olyan kis faluban jártam, ahol évente 5-6 temetés volt, vagy még ennél is több, keresztelő meg egy vagy egy sem. A kimutatások szerint 1989-től évente 10 000 fővel csökken Vajdaság lakossága. Ezen belül Badis Róbert szociológus szerint csak a természetes fogyás következtében évente 3000 magyarral van kevesebb. Egy jókora falu, mondhatnánk. Más kutatók azt állítják, hogy naponta 11 magyarral van kevesebb – ez éves szinten valamivel több mint négyezer fő. Ha az elmúlt 10 évre vetítjük ki ezeket az adatokat, akkor a becslések szerint 30–40 ezerrel lehetünk kevesebben.
Olvasóink zöme még ennél is borúlátóbb. Én optimista vagyok. Éppen tegnap írták alá azok az elsőéves magyar egyetemi hallgatók az ösztöndíjszerződésüket a Magyar Nemzeti Tanáccsal, akik vállalták, hogy itt maradnak, és tanulnak, bizonyítanak a következő években. Ők a mi jövendő értelmiségünk.
Az egyetlen esélyünk a versenyképes tudás. Csak versenyképes tudással lehet teret nyerni, belakni azt a területet, ahol több mint ezer éve él a magyarság. Azt gondolom, hogy a Magyar Nemzeti Tanács – a Kárpát-medencei magyarság viszonylatában és Szerbiában is – egyedülálló ösztöndíjprogramjával a legfontosabb lépést tette meg: elkezdett törődni a hamarosan családalapító korosztállyal. Ha ennek a nemes programnak a gyümölcse beérik, akkor még reménykedhetünk abban, hogy megállítható a fogyás.
Ahhoz, hogy gyerekeink ne Budapestet vagy Szegedet válasszák tanulmányaik helyszínéül, itt kell jól érezniük magukat és itt kell nekik lehetőséget biztosítani az érvényesülésre. A tegnap megkötött ösztöndíjszerződés szerintem fontos lépés ilyen tekintetben. A többit nekik kell kiharcolni.
Nekünk, idősebbeknek meg az a dolgunk, hogy megőrizzük azt, amink van. Nyelvünket, kultúránkat, magyarságunkat. Bíznunk kell abban, hogy meg lehet állítani azt a negatív tendenciát, hogy naponta 11 magyarral kevesebb legyen a Délvidéken. Mert ha nem, azoknak a szerbiai kisebbségeknek a sorsára jutunk, akikről alig esik szó a közéletben.
